A talány nem oldódott fel könnyen az előadás során sem, ám Fehér Ferenc a mintegy másfél óra alatt – eléggé gyér közönség előtt – megjáratta velünk a mennyet és a poklot, az örömszerzéstől a mély fájdalomig vezette a nézőket, s a végén mégis úgy álltunk fel, hogy kétkedve kérdeztük egymástól, vajon mit is láttunk.
A művészről valamelyes ismeretet nyújtott a kezünkbe adott pár soros eligazítás, ennél többet tudtunk meg viszont róla a világháló jóvoltából. Többek között azt, hogy a most éppen negyvenesztendős táncos-koreográfus leginkább külföldi színpadok kedvence, az általa összeállított és bemutatott egyszemélyes művek legtöbbje külföldi helyszínen születik, közben otthon és külországokban is hódított, és egyre hódít, díjakkal halmozták el, s habár a magyarországi táncművészet nem szűkölködik nagyszerű táncosokban, ő mindenképp az élmezőnyhöz tartozik. Nem jegyezte el magát egyetlen stílussal sem, a saját kitaposott útját járja, s ha nem is kapott a megszokott módon tánciskolai képzést, mégis egyedi művészetet tudott teremteni, amely az ösztönösségen, a test rugalmasságának tudatos, olykor szokatlan kihasználásán, az önuralmon alapszik, de ugyanakkor a legmagasabb rangú ízlés határain belül építkezik.
Az előadás címét több oldalról is értelmezhetjük. A szabadság, a szabadságra való törekvés, a szabaddá válás ugyanúgy megragadható benne, mint a rangonaluliság, a bezártság. Ha netalán a jeles amerikai színész nevét véljük felfedezni, az sem okoz gondot, hisz a múlt század harmincas éveinek derekán született amerikai, színes bőrű művész élete tele volt az elismerésért, elismertetésért, a kötöttségektől való szabadulásért folyó küzdelemmel. Tehát mindenképp visszakanyarodunk, bármilyen irányból indulunk is el, a szabadság problémájához, de ezt tényleg zseniálisan építi fel a táncművész. Érdekes módon hiába lép egyedül színpadra, korán kiderül, hogy nincs is egyedül. Magával cipel, emberiesít egy jókora bábut, aki – elnézést, hogy magam is megszemélyesítem – uralkodni kezd fölötte, s majdnem meg is semmisíti. Végül aztán, amikor a bábu a művész „testéből”, ruhája alól bújik elő, világossá válik: itt az egyén hasonul meg önmagával, saját magával vívja a harcot, amely a belső én küzdelme tulajdonképpen, állapot, amelyet vagy bevallunk önmagunknak, vagy nem, de létezik, s ha nem tudunk vele mit kezdeni, bizony nagyot bukhatunk, belebukhatunk saját kétségeinkbe, önmarcangoló kételyeinkbe. Az Embert vonszoló, taszító, rángató, gyilkos szándékkal fojtogató bábu így válik belső énünk rossz oldalának kivetítőjévé, s mintegy jelzése, jelképe annak, hogy az önismeret, az önuralom, a szabad akarat az élet minden pillanatában nyíltan vagy burkoltan szüntelen harcot vív a kishitűséggel, szorongásainkkal, a kisebbségi érzéssel, ezért kell mindent megtennünk a bennünk rejlő belső erő kibontakoztatásáért. Ezt a küzdelmet hangulatilag erőteljesen szolgálta a furcsa, sokszor bizarr hangzású zene, amelyet szintén Fehér Ferenc jegyez.

Péter Sándor