A tanévzárás mindig ünnep, akármilyenek a körülmények. Ezekről nemigen esik szó a díjkiosztásokon: volt, ahogy volt, itt vagyunk, tehát győztünk. Sok pedagógus és iskolaigazgató a nyári örömök, a pihenés, a szabadság, az élmények tudatosítására biztatta a türelmetlenül izgő-mozgó gyermek- és kamaszsereget, és nem érződött rajta az a keserűség, amelyet huszonöt éve nyel, aki azóta a pályán van. Ez a nemzedék jól emlékszik saját tanulóéveire, a be nem magolt anyagért kapott tenyeresekre-körmösökre, a kötelező hazafias nevelési órákra és a dagályos semmitmondásokra, a diktátor házaspárt dicsőítő versekre és énekekre.
Ehhez képest ma sokkal jobban állunk. Huszonöt évvel ezelőtti vágyainkat és lehetőségeinket tekintve azonban rosszabbul, mint ahogy valaha is gondoltuk volna. Akkor még tudta mindenki, mi a cél: a politikamentes, gyakorlati tudást nyújtó, nyitott, rugalmas oktatás, amely nem ismerethalmozásra, hanem önálló gondolkodásra nevel, és végre az érdemek, nem pedig mellékes külső szempontok szerint jutalmaz. A rendszerváltástól kezdve szüntelenül reform alatt áll a romániai oktatásügy, de amit néhány esztendő – a négyéves oktatási ciklus kifutása – alatt megvalósíthatónak hittünk, arra hatszor annyi idő sem volt elég, bár annyi minden változott, hogy lassan irányt is vesztettünk. Nincs már pionírgyűlés, de a korszerűsödés nagyon felületes: van rendes illemhely és digitális tábla, sőt, tankönyv is, de ennek tartalma sok esetben poros és elavult, szélsőségesen elméleti maradt. Számunkra a legismertebb és legfájóbb példa a román nyelv, amelyet nyolc és tizenkét évi biflázás után is gyarmati szinten beszélnek gyermekeink, a magyarul is hazug román történelem tanítása, s ha ebben még felismerhető az ellenünk irányuló központi irányítás, az egyszerűen érthetetlen, miért nem lehet a fizikát, kémiát, földrajzot érdekessé tenni – noha néhány tanárnak a tanterv ellenére sikerül, ez sajnos kivételnek számít –, és miért nem sikerült még azt sem elérni, hogy a napi mozgást beiktassák az órarendbe, abban a korban, amikor a csontok és az izomzat kialakulása egy életre szól, és számtalan, később sok gondot okozó betegséget megelőz. Egyéb gondok is vannak, a lemorzsolódással, szakképzéssel, (funkcionális) analfabetizmussal, kétes hitelű diplomákkal, és a sor folytatható, de minek, ha már a kisebb feladatok is megoldhatatlanok?
Könnyű magyarázat, hogy nincs következetesség, mert huszonöt év alatt húsz minisztert fogyasztott el az oktatási tárca. De más válaszra van szükségünk, mindannyiunknak, akiket érdekel a jövő.