Lesz-e még tő, mely nekünk terem
és bőven adja a föld titkos és éltető ízeit?
Lesz-e még erdélyi karikásról csüngő,
szűz szőlőemlők víg szürete,
lesz-e még barátság borát termő Erdély?
Táncolunk-e még a hunyó nap
részeg vörös kacsintása közben
a borház fölé omló diófa
hatalmas pendelye alatt
az estcsillag nótáját pityegtetve,
hetykén vagy búsan, könnyesen rikoltva?
Lesz-e még kedvünk,
kedvünkhöz prímás,
prímáshoz húr és szabad lélegzet?
Nem savas eső, gyümölcsöt taroló „tűzhalál”,
dioxinos birkapörkölt, olajfoltos erdei forrás,
bűneink hetedíziglen nyakazó bárdja.
Ne nézd, hogy ürül a pohár.
Tölthető az újra.
Fölöttünk tik-takol az Úristen ujja.
Ő még jókedvében teremtett világot,
pedig, hogy a pincék jó bora is megvész
tudta –
minden törött kancsót
előre meglátott.
Ránk néz az Úristen.
Tik-takol az ujja. Méri időnket.
Kínáljuk meg borral! Igaz, tiszta cseppel,
mely Megváltónk vére lehetne majd reggel.
Tán irgalmat nyerünk.
Őmaga szeretet:
glóriát vonhat poharaink felett.
S talán lesz még Erdély
termő borvidékek szép, vidám hazája,
plébános hordóknak lesz még ászokfája,
s lesz még diadalmas, hujjázó az ének,
melytől felocsúdnak a gyökkentő vének,
s mocorog a holt is lent a cinteremben,
mert még éltében sem danolhattak szebben.
S ha ily pipacsos ég köszönt be itt nálunk,
a föld őrlőjébe mi is később szállunk,
mert előbb koccintunk,
mert előbb újrázunk,
bölcsködünk, pipázunk,
koccintunk, újrázunk
és mikor menni kell,
elmondjuk jókedvvel
utolsó fohászunk.