Csir ide, csur oda, Kuckó városában élt egyszer egy gyönyörűséges baba.
Mindene ép volt, mindene szép volt, mégis szomorú volt. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta. Éppen csak nevetni nem nevetett soha.
Kuckó városának ő volt a királykisasszonya.
Három szolga leste parancsát a szépséges babának.
Egyik volt az üvegszemű Őz, a másik a gesztenyefejű Bohóc s a harmadik egy félkarú Ólomhuszár.
Mind nagyon szerették a királykisasszonyukat. Vele búsultak, vele virrasztottak. Már-már leragadt a szemük az álmosságtól, de aludni mégse mertek. Egyre csak azt várták, mikor kacag fel végre az úrnőjük. De sehogy se tudták megnevettetni.
Pedig mi mindent megpróbáltak!
Az Őz úgy kacsingatott, mintha gyémántszeme volna. A Bohóc úgy emelte fejét, mintha aranyalma volna. Az Ólomhuszár úgy fogta a kardot, mintha két karja volna.
De a királykisasszony el se mosolyodott. Ha feküdt, lehunyta a szemét, ha felült, kinyitotta. Ennyi volt az egész. A nagy szomorúságtól még beszélni is elfelejtett a három hűséges szolga.
Egy nap aztán történt valami – maguk se tudták, mi.
Nagy zörgetést hallottak – valaki megzörgette Kuckó város kapuját. S mire felocsúdtak, már nyílt is a kapu, és belépett rajta egy szépséges kislány! Hajszálra olyan volt, mint a királykisasszony, csak sokkal-sokkal nagyobb. Éppen hogy csak befért a kicsike kuckóba.
Aztán ásított egy hatalmasat – és odafeküdt közéjük.
A királykisasszonyt maga mellé vette, az Őzet, a Bohócot meg az Ólomhuszárt a párnájára tette – és így szólt:
– Csir ide, csur oda, eljöttem aludni Kuckó városába!
Avval fogott egy nagy dunyhát, és mindannyiukat betakarta. S valahányan csak voltak Kuckó városában, mind álmodtak valami szépet. Őz azt álmodta, hogy a szeme gyémánt. Bohóc azt álmodta, hogy a feje aranyalma. A kicsi Ólomhuszár a karját visszakapta.
S a királykisasszony! – úgy mosolygott álmában, mint egy igazi, élő baba.
