– Megyek a patakba holgászni. Halat fodok ebédre.
– Eredj, drágám, eredj. De azt előre mondom: halász, vadász, madarász, üres tarisznyába kotorász.
De már akkor kezében is volt Öcsikének a horog, szaladt a patakra, leült a partjára és – most következik a világ legnagyobb csudája, Öcsike ült, ült, csöndesen, türelmesen várta, mikor rándul meg a horog.
Hiszen, ha ült türelmesen, el is nyerte jutalmát, mert ím, egyszerre csak megrándul a horog, bugyborékolt a víz körbe-karikába. Ezeret teszek egyre, hogy a horogba hal akadt.
Juj, de nad hal lehet, gondolta, de nem mondta Öcsike, s húzta, húzta fölfelé a horgot, hogy nagyokat nyögött belé. Már fel is bukkant a hal a víz színére.
– Tyű, de nad sája van! – sikoltott fel Öcsike, s az örömtől és félelemtől is magánkívül húzta maga felé a horogmadzagot, madzagon a nagyszájú halat.
– Hiszen ezs bakancs! – szontyolodott el Öcsike, amikor közvetlen közelről vette szemügyre. Mégpedig csupa lik-luk bakancs volt az. Csak úgy csurgott a víz belőle. Képzelhetitek, milyen rongyos lehetett, ha ebben a nyomorúságos világban vízbe dobta a gazdája. Nézte, nézte Öcsike a furcsa zsákmányt, aztán mondta magában:
– Van nekem egy nadselű gondolatom: visszadobom a bakancsot a vízbe – vissza is dobta.
Hanem még csak most jön a java, gyerekek. Amint repült a bakancs a patakba, halljatok csudát! Csak úgy potyogtak ki belőle a halacskák!
– Ó, ó, ó – sápítozott Öcsike. – Hogyha én ezst tudtam vóna, a bakancsba nézstem vóna!
Hát bizony ezúttal nem sikerült a nadselű gondolat. Öcsike egész úton hazafelé mind azt sóhajtozta – s jaj de búsan sóhajtozta:
Halás, vadás, madalás,
Üles talisnyába kotolás.