Zászlóaljunk folytatta útját, de borzalmas nehézségek árán, majd egy hónapig tartott az útunk Dévára. Az oláh felkelők állandóan zaklattak. Beke alezeredest és csapatait Buteanu oláh prefekt felkelő hada szorongatta. Nagyhalmágyra érkezvén, zászlóaljunkat Buteanu egy fellengzős iratban fegyverletételre szólította fel, amit mi keményen visszautasítottunk. Vártuk, hogy ránk özönölnek, de a vitéz hadfi sehol nem állott szembe. Sem Pirtyinben, sem Brádon, sem Körösbányán nem várt be, hanem állandóan az erdőkbe és a hegyekbe vonula vissza. Érthető, hogy miért haladtunk oly lassan. Ekkor megkaptuk Bem tábornok rendeletét, hogy Beke századával együtt vonuljunk Szeben alá. De mi kényszeredve voltunk, hogy Déva felé vonuljunk, Fornadinál egy átvonuló oláh csapatot megriasztánk, de további üldözésüket Móricz őrnagy úr a hegyszorosok felé veszélyesnek vélvén, nem engedélyezte. Február 6-án érkeztünk meg Dévára, ahol báró Kemény Farkas nyugodott, ahol mi is álomra hajthatánk fáradt fejünket. Első álmunkban valánk, amikor Solomon prefekt csordái a városra rontottak  éjjel három óra tájt, négy helyen  felgyújtották. Rabolni, fosztogatni kezdtek, két legényünket lelőttek, de akik nem voltak levetkőzve, köztük a mi századunk, harcba szálltak, a támadást visszavertük, a támadók közül sokat lelőttünk. Futottak vissza a hegyekbe.
Mi azt hittük, hogy menetelhetünk tovább hazafelé, de 7-én egy futár jött elénkbe azzal, hogy a Vízaknáról visszavonuló Bem segítségére siessünk. Osztrolenka hőse Szentandrásnál elénk lovagolt s olly lelkesítő beszéddel fordult felénk, hogy örökre a szívünkbe zártuk, azt hiszem, ezért az emberért tűzön vízen képesek voltunk átalmenni. Ilyen parancsnok kellett volna mindig nékünk!
Egy havi gratifikációt igérvén, ha hősiesen tovább harcolunk, visszarendelt éjszakai pihenésre Dévára. Ő es velünk vonult bepolyált kezével, mert a Szászváros-i  vesztes csatában lovagló korbácsát tartó kezének középső ujját egy tévedt golyó ellőtte. Sebesülését ápolni és megbomlott seregét újjá rendezendő vonult vissza vélünk, Kemény Farkas csapatait pedig a piski híd védelmére hagyá hátra. Február 9-én jelentés jött Keménytől, hogy az ellenség a hídat megtámadta, álgyúzza. Bem apó a hídhoz küldte Czecz János ezredest, később őmaga es követte. Zászlóaljunk nagy része a  hídtól jobbra, az első csataláncba állíttatott, Móricz József vezetésével, akit a tábornok alezredessé léptetett elé. Papp Vilmos vezetésével a mi századunk, akinek közvetlen parancsnoka ekkorra Wagner József lett, Didacs felé, egy dombra állíttatott. Együtt volt velünk a Kedves Lajos vezénylette második és Magyari Ferenc ötödik százada, valamint egy szakasz Würtemberg huszár. Annak okából vezényeltek ide, hogy az Arany-i hegyen fenyegetőleg leselkedő oláh seregek netáni oldaltámadását kivédjük. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy nem vetettek be az egész nap tartó öldöklő harcba, amely váltakozó sikerrel, eldöntetlenül hullámzott, zajlott a szemünk előtt. Délután Halász főhadnagy egy félszázadnyi székellyel az ellenség balszárnya által fedezett dombra vetette magát, hogy az onnan veszettül tűzelő ellenséget elűzze. De cselekedetét nem követé a többség, kénytelen lett visszavonulni, mégpedig sűrű, ellenséges pergőtűzben a magyar balszárny felé, a Strigy folyó beszakadozott jegén átgázolni. Ekkor ingott meg a magyar arcvonal s elkezde délután három óra tájt Déva felé visszavonulni. Bem tábornok csüggedten nézte s fájdalmasan kiáltott fel: „Ne fuss magyar! Nincs híd! Nincs haza!” Azt akarta ezzel gondolom mondani, hogyha a híd elvész, Erdély es elveszik. Ebben a pillanatba vágtatott felénk Czetz ezredes s harcba parancsolt. Csatárláncba fejlődvén menekülő csapataink s az üldöző lovasság közé vonultunk, oly öldöklő csata fejlődött ki hirtelen, hogy magunkra nem es gondolhatánk. Épp egy szembe vágtató ulánust vevék czélba pisztolyommal, elsült, de akkor a hátam jobb felén egy döfést érezék. Jobb tüdőmet dőfte át, szuronyának hegye mellem alatt szakadott átol… Arccal a latyakos hóba esvén  feleségemre s gyermekeimre gondolván, azt hittem, hogy itt a vég.
Már sötét este lett, amikor a kötöző helyen Spánik József orvosunk kezei között magamhoz tértem. Ő kifertőtlenítette sebeimet s jó szorossan körbetekerte lenvászonnal a mejjemet. Sok volt a sebesültünk, de mintha nem fájt volna nekik, mindenki arról beszélt, hogy Bem apó nagy diadalt aratott s hogy Papp Vilmos három, tartalékba rendelt székely százada változtatta meg a csata kimenetelét, s mire beszürkülödött, megfordítva a hadiszerencsét az ellenségnek is beesteledett, legyőzetett. Én annyi vért veszíték, hogy beszélni sem maradott erőm. Késő este volt, amikor sátrunkban megjelent drága parancsnokunk s valamit suttogva beszélt zászlóaljunk orvosával. Fél óra sem telt, amikor a falumbéli Salamon Albert közkatonával visszatért s csak annyit mondott, hogy János barátom, téged most haza visznek. Nem tudom honnan szereztek egy félvágás szánkocsit, amelynek derekát jó sok zabszalmákkal megtölték, engem oda belé fektetének, öt rend pokrócokkal bétakarának s gyí elé. Hol észnél valék, hol nem. Éjjel-nappal mentünk, Albert, akivel egykorúak, szomszédok voltunk olly agyafúrtan kerülgette a szász falukat, leginkább puha mezei utakon hajtva a két lovat, hogy csak csudálkozni tudok azóta es. Csak etetni, abrakolni, itatni állott meg, ejsze ő egyáltalán nem aludott. Nem emlékszem, hogy hol, de egyszer kötést cserélt s állandóan borogatott. Harmadnapra Fehéregyházán, Haller gróf kastélyában, asszonyi kezek között tértem egy időre magamhoz, akik lemosdattak, újra kötöztek. Fél füllel figyeltem, amint suttogva mesélte Albét a grófnak sebesülésemet, annyit vettem ki, hogy azért indítottak véle haza, hogy ne ott a harcmező közelében, idegenben, hanem otthon haljak meg, vagy ha netán útközben, de szülötte földemben temettessek el. Fehéregyházán megéjszakázánk s másnap kora hajnlaban útra indultunk. Szitás-Keresztúr felé járhatánk, amikor Albét egyszer hátrafordult felém a szán bakjáról s azt kérdé, hogy érzi magát százados úr? Ne urazz s ne magázz engem, Albét, neked János vagyok s külömben se vagyok százados. De bizony az! A tarisznyámban vagyon az előléptetési árkus…
Fehér párnás, simára vasalt ágyneműs ágyban ébredtem magamhoz. Körbe hordozám tekintetemet a szobán s egyből felismerém. Istenem, drága jó Istenem, itthon vagyok, itthon vagyok. S esment ájulatba esék. Egy hónapig nyomtam az ágyat. Miként Krisztus sebeiből, az én oldalamból es úgy szívárgott a véres víz. Szerencse, hogy nem gennyesedett. Drága nőm, mindenféle főzetekkel, burjánok levével borogatott, finom húslevesekkel etetett, talán még galamblevest es főze vala.
Közben, húshagyó kedden hazaérkezett zászlóaljunk. Tiszttársaim egy része többször meglátogatott, biztattak, hogy gyógyuljak meg hamar, mert újból menni kell a harczba. Nem lesz belőlem énekkoldus, vitéz katona többé, mondám nekik, bár annyira épüljek, hogy az ezredirodában hasznosítsam tapasztalatim, jó üzeneteket, parancsokat továbbítsak felétek. Elmesélték, hogy még három napig harczoltak február 10 után, állandóan üldözték a császáriakat, hol Szeben felé, hol Gyula-Fehérvárra kergették seregeink az ellent. Olyan is történt, hogy az álgyús szekereket a lovak a sík utakon nem tudták felvontatni, a zászlóaljunk  legénysége szokva volt az ilyen útakhoz, kézi erővel taszította fel a Maros-Váradja fölötti dombokra. Szász-Medgyesen Bem apó, igéretéhez híven a székely zászlóaljt megjutalmazta, egy hónapi soldot adott mindenkinek, nekem es elhozták, s aztán hazabocsájtotta őket, azzal a meghagyással, hogy otthon jól szervezzék újra magokat s azonnal Szeben alá siessenek.

(folytatjuk)