Jó két éve írtam egy cikket a román nyelv székelyföldi helyzetéről, de főleg az adott egynyelvű térségben élő gyermekek románnyelv-tanulási nehézségeiről, mely személyes állásfoglalások és vélemények sorát indította el. Minden akkor leírt szavamat vállaltam.
Már régóta nem képviselem a Hargita megyei oktatást, egyetlen romántanárnak sem vagyok szószólója, és azt akarom, hogy ez már az elején világos legyen. Egyszerű megfigyelő vagyok, aki a múltban, a román, valamint magyar tannyelvű iskolák katedráján eltöltött tíz év alatt gondokkal szembesült. Nagy gondokkal, egyrészt a tananyag miatt, másrészt azért, mert süket fülekre találtam, amikor nézőpontomat jeleztem, vagy oktatási alternatívákat javasoltam.
Teljes mértékben tudatában vagyok annak, hogy e cikkem után, ahogy az korábban is történt, ugyanazt az ultra-agyon-mega-hangoztatott érvet fogják felhozni:
„Tekintettel arra, hogy Hargita megye Romániában van, tudniuk KELL románul”.
Amit, természetesen, a szülőkkel szembeni vádak követnek, akik „nem tanítják meg őket”, rosszindulatból, a román nyelvvel szembeni defenzív vagy offenzív hozzáállásból, obskúrus érdekekből stb.
Ez utóbbi kezd bennem is felmerülni, de nem a szülőkkel, hanem bizonyos személyekkel kapcsolatosan, akik hasznot húzhatnak ebből a nyelvi elszigeteltségből. Mert másként nem tudom megmagyarázni a közömbösséget, főleg azok részéről, akik már felkapaszkodtak egy olyan szintig, ahonnan tényleg alkalmuk lenne objektíven bemutatni, illetve kérni ennek a helyzetnek a rendezését, mellyel diákok, szülők és tanárok évtizedek óta küzdenek.
De nem. Nem történik semmi. Tanulmányokat, felméréseket készítünk… És mit teszünk? Egyik nemzedéket áldozzuk fel a másik után. Igen, ezt tesszük, egyszerűen azért, mert senki sem akarja elismerni, hogy Romániában létezik egy alternatív megoldást igénylő egynyelvű térség.
Senki sem akarja elfogadni, hogy bár látszólag a két tagozatra (román és magyar) nézve általánosan érvényes tananyag révén alternatívákat kínálnak fel, valójában a többséget megfosztják attól az „esélyegyenlőségtől”, mellyel annyit verjük a mellünket.
Székelyföld nem Kolozsvár, nem Szatmár, de még csak nem is Marosvásárhely, ahol a román–magyar arány kiegyensúlyozott, és kétnyelvűségről beszélhetünk. Székelyföldön nem beszélnek románul az utcán, és soha nem is fognak, mert azoknak az embereknek magyar az anyanyelvük, a kulturális identitáshoz való jogukat pedig nem veheted el harcias vagy hazafiaskodó nyilatkozatokkal. Ezekkel csak tovább mélyíted a szakadékot.
Tekintettel arra, hogy az ottaniak több mint 97 százaléka szerint gond van a román nyelv iskolai oktatásával, nem hiszem, hogy meg lehetne még kérdőjelezni, hogy őket ez folyamatosan foglalkoztatja. Tekintettel arra, hogy a tanárok a saját szakállukra és a saját szabadidejük terhére igyekeznek oktatni azt a román nyelvű kommunikációt, amelyet a tankönyvek és a tananyag semmibe vesz, nem hiszem, hogy rosszindulatról lehetne szó. Amikor magániskolák vagy Magyarország által finanszírozott tanfolyamok indulnak, melyeknek a román nyelv megtanítása a fő vonzerejük, és az emberek pénzt költenek arra, hogy valós esélyeket nyújtsanak gyermekeiknek, akkor nem hiszem, hogy bármilyen ellenséges hozzáállásról beszélhetnénk. Voltak olyan magántanfolyamaim, melyekre 3 és 45 év közöttiek jártak. Vajon ez semmit sem mond?
Jelenleg, sajnos, nem beszélhetünk esélyegyenlőségről. Mert ehhez nincs sem törvényi keret, sem megfelelő intézkedések, melyeket differenciált tananyagnak kellene tükröznie. Azt fogják majd mondani, hogy vannak kisebbségieknek szánt tankönyvek.
NEM a tankönyvek a fontosak, ezek csak OKTATÁSI SEGÉDESZKÖZÖK.
A tananyag az, mely az oktatási célokat és módszereket szabályozza. 1995 óta léteznek román nyelv- és irodalomtankönyvek a kisebbségi tannyelvű iskolák számára (az I–VIII. osztályoknak).
A 2011-es oktatási törvényben konkrét és komplex utalások vannak a román nyelv státuszára a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató iskolákban, valamint azok jogaira, akik nem tudnak ilyen iskolába járni, és akik kérhetik, hogy még egy román tannyelvű iskolában is tanulhassák az anyanyelvüket.
Egyesek azt mondják, ez szegregáció. Szerintem az etnikai kultúrához és identitáshoz való jog, ahogy az külföldön is létezik, a diaszpóra nagy román közösségei számára (lásd az ICR – Román Kulturális Központ – programját, melynek keretében román nyelvtanárokat küldenek külföldre román nyelvet és civilizációt oktatni).
A tankönyvekhez visszatérve: a tananyag azonos, tehát elméletileg a tartalom is azonos, csak a szövegek kiválasztásában és a szövegértéssel kapcsolatos elvárások hangsúlyozásában van különbség.
A vizsgák hasonlóak, ugyanolyan követelményekkel (ami nem negatív dolog, ha az esélyegyenlőségre gondolunk). Egy VIII. osztályt elvégzőnek lehetővé kell tenni, hogy maga válassza ki középiskolája arcélét és tannyelvét anélkül, hogy ez utóbbi korlátozná a képzési lehetőségeit.
De nézzék meg, mi áll a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató tanintézményekben folyó román nyelvoktatás módszertanának általános célkitűzéseiben (58., 59. cikkely).
Az eredmény? Művi és bemagolt akadémikus nyelvezet. Amennyi belefér. A többi: néma csend vagy fehér papírlapok… Ezt bizonyítják a legutóbbi vizsgák eredményei is, melyek – sajnos – már túllépnek a szóban forgó térség határain, és melyeknek fel kellene vetniük bizonyos kérdéseket, és a jelenség mélyebb elemzését igényelnék.
Ki a hibás? Természetesen bűnbakra van szükség, és az a tanár. Határozottan NEM! Nem a tanárok, nem a diákok, nem a szülők a hibásak!
Talán a történelem, mely úgy hozta, hogy az ország egy részét többségében olyan emberek lakják, akiknek nem román az anyanyelvük. Ez bűn? Legyenek egy pillanatra csak emberek, előítéletek nélkül. Egy pillanatra felejtsék el, amit állandóan mondtak önöknek. És szívükre tett kézzel válaszoljanak a következő kérdésre: bűnös gyermek vagy, ha nem román az anyanyelved?
Igazságos dolog, hogy az iskolában nem biztosítják számodra a megfelelő körülményeket, hogy megtanuld annak az országnak a nyelvét, melynek területén megszülettél?
Florina Vaipan
Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér.ro
