Farcádi Botond
Jogos, helyénvaló, követendő az a kezdeményezés, mely során az RMDSZ, az MPP és az EMNP egyes (volt vagy jelenlegi – ki tudja immár?) képviselői levelekkel kívánják bombázni a prefektust, amiért megtámadta azt az alapfokú törvényszéki ítéletet, amely kimondja, hogy más állam himnuszát is szabad énekelni, nem csak a románt. Kívánatos lenne a hasonló viszonyulás a Székely Nemzeti Tanács által őszre meghirdetett lármafás akcióhoz.
Mert hiába valósul meg az összefogás helyi ügyekben, ha nagyobb ívű akciókat már nem tudnak közösen lebonyolítani, ha a nemzeti érdek fölé kerül a pártérdek, ha győz a kiszorítósdi, ha nem tudnak túllépni régi sérelmeken, ha büszkeségből, dacból nem akarnak csatlakozni más ötletéhez.
Márpedig valami ilyesmit érzékelünk mindabból, ami tegnap a két magyar párt és a „szakadár” (?) néppárti képviselő közös sajtótájékoztatóján elhangzott. Mert joggal vetheti a néppártiak szemére Kulcsár-Terza József megyei MPP-elnök, hogy nem akarnak közös frontot nyitni a prefektussal szemben a himnuszügyben – hisz Balázs Attilának ott volna a helye, igencsak nehéz lesz kimagyaráznia, miért nem fontos számukra a magyar himnusz védelme. Torz viszont Tamás Sándor háromszéki RMDSZ-elnök magyarázata az éppen általa a március 10-ei székely szabadság napján beharangozott nagyszabású autonómiatüntetés vagy az SZNT által október 25-ére meghirdetett lármafás akció kapcsán. Abban ugyan igazat adhatunk neki, hogy jobb egy nagy megmozdulás, mint több kicsi, a nyilatkozatok és az eddig történtek (pontosabban az eddigi csend!) alapján azonban a legvalószínűbbnek az tűnik, az RMDSZ-nek soha nem is állt igazán szándékában egy nagyszabású autonómiatüntetés megszervezése. Ellenkező esetben a március 10-e óta eltelt három és fél hónapban csak tettek volna valamit az ügy előmozdításáért. Tamás Sándor agilis politikusként csak így próbálta felhívni magára a figyelmet és menteni az RMDSZ becsületét akkor, amikor Kelemen Hunor szövetségi elnök éppen igen nyeglén nyilatkozott a vásárhelyi tiltakozás betiltásáról. Ezért is érthetetlen az a köntörfalazás, a tárgyalások elől való menekülés, amellyel Izsák Balázsék újszerű kezdeményezéséhez viszonyulnak, mely során őrtüzekkel rajzolnák ki Székelyföld határait, így próbálva felhívni ország-világ figyelmét a székelyföldi autonómiatörekvésekre.
Ennyi év tapasztalata után ugyanis mindenki számára nyilvánvalónak kellene lennie: legyen szó helyi kérdésekről – mint a himnuszbírság vagy a szívkórház nevének botrányos megváltoztatása – vagy nagyobb, az összmagyarságot érintő nemzeti ügyekről – mint az autonómiaküzdelem mozgalmi hátterének felmutatása és annak nemzetközi képviselete – gondoljunk a székelyek nagy menetelésére, illetve az autonómiapárti önkormányzati határozatok strasbourgi képviseletére –, sikert csak akkor érhetünk el, ha a munkamegosztás jegyében, de közösen lépünk fel.
