A gyanús és a magyar ügyet szolgálni nem akaró tisztektől megtisztította az ezredet s rövíd idő alatt a Csík-szt.Domokos-i Sándor László, a Csík-szt.Simon-i Endes József és a Kozmás-i Kabos Károly őrnagyok parancsnoksága alá még három zászlóaljat szervezett, a 76, 77, 78 számúakat. A mi zászlóaljunk élére volt század parancsnokunkat, Papp Vilmost nevezték ki. A szabadságharc 1849-es harczaiban tehát Csíkból négy, katonailag képzett határőr zászlólalj harcolt az erdélyi harctereken. Megadatott részünkről a hazának, amit kért.
Valamikor áprilisban keltem fel először az ágyból, s bíza májusnak is el kelle jönnie, amíg kimerészelhettem udvarunk verőfényes oldalára.
Május 4-én a Csík-szt.Miklósi templomban megkereszteltük Gyula fiunkat, aki a harczba induláskor fogantatott, de szegény nem evilágra valónak született, három hónapot élt csupán. Úgy látszik, nőmet terhe alatt megkényszergette a sok izgalom, rettegés érettem, apám halála, gürcölés a gyermekekkel. Az anyakönyvbe Juliusnak iratott be szegényke, a magyar szabadságharcz gyermeke. Úgy örvendezénk nékije, mintha elsőszülöttnek jött volna világra. Sogornőm, Francsiszka és férje, Urbán Mihály tiszttársam tartották keresztvíz alá. Ők vivék a koporsóját es.
Júniusban beszekereztünk Szeredába az ezredhez. Harcképtelennek nyílvánítottak és tartalékba helyeztek. Ülhettem volna otthon, de én felajánlottam szolgálataimat a Csík-szt.György-i Gaál József századosnak, aki fiával együtt a belbiztonság ügyelésére létrehozott két tartalék zsázlóalj parancsnoka volt. Irodai munkát és a raktárt bízták reám, mi szerveztük, amennyire erőnkből s lehetőségeinkből tellett harczoló csapataink utánpótlását.
Vala tehát idő, hogy belénézzek az ezred levéltárába. Így tudtam meg, hogy a század elején Csíkban mintegy 56 000 határőr katona vala regisztrumban, Háromszéken pedig 42 000. Most sem harczolánk kevesebben, hiszen 1849 április-májusára a Csík-i és a Háromszék-i gyalogezredek immár tizenkét honvédzászlóaljat állítottak harcba. Mellettük vala még a Móricz Dénes őrnagy vezette huszárezred, akiket itt Csíkban Mátyás-huszároknak neveztek. Az utász-, műszaki csapatokat pedig Móricz Sándor parancsnokolta. A nemzetőrségbe állottak számát nem lehetett átlátni, csak annyit említhetek, hogy a Csík-, Gyergyai- és Kászon-szék-i falvakban 1849 tavaszán jobbára csak asszonyokat, gyermekeket meg öregembereket lehetett látni. A férfi nép java, 15–65 évig oda vala valemelyik harctéren. Szerény számításaim szerént az itteni népességnek 15–20 százaléka harcolt a szabadságharczban.
Harczok Háromszéken és Csíkban
Mivel ezen harczokban egészségi állapotom miatt nem vevék tevőlegesen részt, csak azt tudom elmondani – ha még leszen életidőm –, amit a későbbi években barátaim, tiszttársaim elmondtanak. Háromszék hősi önvédelmi harczán jó lenne ha leghitványabbakak es eltöprengenének, azon az árulókkal az élen, akik a Nyereges-tetőn Tuzsonék hátába vezették az ellenséget. Ha nem es történt árulás, de egyértéke vala némely tisztek parancs megtagadásinak Sepsiszentgyörgyön.
Július 5-én midőn a Gál Sándor vezette csapataink a város előtt felvevék a csatát Lüders ellen, ekkor tagadtak parancsot. Súlyos csatavesztés lett, sok halottal, sebesülttel és fogollyal. Pár nap múlva nagy sírhalmot találnak ott, hol küzdöttek, a még aratatlan búzaföldön nem maradt egy kalász, a föld simára volt tapodva, a legyektől ellepett vérfoltok, mintegy megmutaták hány esett el, a teret még akkor es széttört puskadarabok és összeszurkált csákók és tölténytáskák borították… Gál a vele maradt 200 gyalog-, és 30 lovastiszttel és közlegénnyel gyáva futás helyett Mitács-szorosnál megállott, néhány ágyút a Nyerges szorosába küldött, Móricz Sándor derék utászkari százados közreműködése mellett, kimondván, hogy a pár száz emberrel inkább utolsóig elvérzik, mintsem a Csíkba vezető útszorost a muszkáknak feladja. Pártos tisztjei (nevüket sem ildomos említeni), két alezredes, 14 őrnagy, Csík védelme helyett Csíkszereda várába vonták magukat, s táblabíráskodtak. Én ekkor fogám magamat s hazamenék. Tudtam, hogy vége van…
Én már akkor biztos valék ügyünk elestében, amikor megtudánk, hogy megjött a muszka százezer emberrel. Az osztrákok csak egymagukban nem tudtak volna győzni a magyaron, ha nem hívják segítségöl a muszkát. Nem nagyon kelle őtet nógatni, jövött szívesen, hiszen minket irtani nekük szent dolog vala, a tót, rácz, más szláv véreik fölénk emelése végett.
Bizony a fegyverek letétele után es kerültenek árulók, akik sok társunk felderítését voltak restek megsegíteni. Engemet is a Gozorú oldalában levő esztenánkon fogának el. Hogy ki mondta meg Dorschner emberinek itt levésemet, nem tudhatom, de biztos, hogy falubéli.
A vég
1849 augusztus 3-án Gál Sándor tudván, hogy Csík-Szeredát nem védheti, maradék csapatával a Mitácson át Udvarhely felé vonult, mert harapófogóba került. Az Olt-völgyén Capet tábornok csapatai már Bikszádnál jártak, az árulás miatta elveszett Nyerges-tető felől pedig Clam-Gallas indult felénk és megkezdődött Csík elfoglalása, amely az osztrák csapatokkal visszatérő Dorschner kegyetlen irányításával történt. A fegyvereket bészedette s a papság legjavát, mert a forradalom mellett prédikáltak, harczra buzdítottak vala, valamint a birtokosok nagyobbjait, de még a nyugalmazott határőrtiszteket es a szeredai várba tereltette. Útközben sokan megszökének, mert megtudák, hogy rablánc, börtön vár reájuk. A Gyergyó-Alfalv-i plébános, aki a hadakban es szolgált, főbe lőtte magát. Még száz év sem telt el a Madéfalvi Veszedelem után, a legyalázatosabb tiránia ragadozása szabadult Csík népére. Nem csak az embereket fogták le, hanem kirabolták a gazdaságokat, elhajtották az állatcsordák javát. Mindenki tudta, hogy jön az újabb éhezés, pusztulás.
Engemet es megfogtak. A Csík-Szereda-i vár pincéi épp olly zsufoltak lettek, mint 1764 telén, az ablakokból hajnalonta épp úgy gomolygott ki a ködös pára, mint akkoron. Egy hét, talán tíz nap teltén parancsoltak ki, Clam-Gallas ekkor indított Segesvár felé. Dorschner mikor vonultam előtte röhögve mondta, hogy így járnak a felségárulók, igaz-e oberleutant Gál?
Kiléptem elébe s szemébe vágám: – Ezredes úr! – General Gál, generál – röhögte a szemembe! – Tábornok úr, én az Ön előtt letett esküvésemet soha meg nem szegtem, császáromat és királyomat hűséggel szolgáltam! Első szülött gyermekeimet külömben nem kereszteltem volna Zsófia és Ferdinánd névre…
Clam-Gallas csapatai gyalog űztenek minket, erőltetett menetben Segesvárig. Sokan, főleg az idősebbek közül esszeestek, elájultak az úton, úgy kellett őket társaiknak cipelni tovább. Az csuda, hogy engemet nem kellett vala támogatni, amilyen vékony pénzű legény lettem. Családomra gondoltam, búcsút sem vevék tőlük, hiszen nem gondolám, hogy rabság leszen a sorsom. Mi lesz velök Istenem? Mert soldot többet biztosan nem kapunk.
Segesváron a több mint 300 embert három felé igazíták el. Egy részit Brassó felé, a másikat Kolozsvárra, minket, a tiszteket, katonákat Szeben felé rekcumoltanak el. Élő halott voltam már, amikor három napok után kiéhezetten a szebeni kaszárnyába értünk. Itt újból öszve írtanak. És ott hagyának, a laktanya udvarán kéntetténk meghálni, mocsokban, szemétben, nyári ruhában, semminemű élelmet nem adtanak. Harmadnapra karceroztak bé a kaszárnyába. Azután az apácák kolostorába tereltek át némelyikünket, végül a ciszterci rend zárdájába, hová már csak a volt osztrák császári és királyi tiszteket rekesztették.
Közben folytak a kihallgatások, számos tisztet ledegradáltak lefokozának, akikre nem tudtanak súlyos bűnököt felróni, elküldték Itáliába, Galicziába, vagy más helyőrségkhez, ahol még éveken keresztül szolgálták az uralkodót, mint közvitézek.
Engemet 1850. január 25-én, Pál megtérésének, falum búcsújának a napján hívtak előbbször kihallgatásra Horszky katonai hadbíró elé. Megpróbálom pontosan leírni az elhangzottakat.
„Kérdés: Mi az oka elfogatásának? Miért van itt?
Válasz: Nem tudom. Egyáltalán nem ismert számomra, hogy miért fogtak le, mivel megyőződésem szerént azzal a becsületes állással szemben, melyet viselni szerencsém vala, semmiféle bűn nem vethető a szememre. Dorschner ezredes előtt letett esküvésemet, amit később Alvinczen Schurter tábornok előtt is megismételtünk, soha meg nem szegtem, királyom és hazám érdekében állandóan kész valék életemet es áldozni, amint azt a sebesülésem bizonyítja. Elmúlt év júniusa óta penig, mint beteg, tartalékba tétettem.
Kérdés: Ön a magyar felkelő hadakban szolgált, miként magyarázza ezt?
Válasz: Amiként a zászlóaljunkban szolgáló bajtársimnak, nekem is követnem kellett magas elöljáróim parancsait, mivel becsületes beosztásom kezdetétől fogvást erre voltam hívatva, az nélkül, hogy parancsaikat politikai kinézetből vergáltam vizsgáltam volna, hogy azokat a katonai szabályzatoknak megfelelően adották-e ki. Másrészt soha nem állott szándékomban egy olyan esküt, melyet a felséges császár-királyunkra és a hazára tettem megszegni, hogy az becsületembe kerüljön. A katonai szabályzat paragrafusaiba, melyek nekem, hivatásos katonának mindenkoron zsinormértékül szolgáltak, sohut sincsen oly kitét, hogy egy katona fel lenne hatalmazva a tőle vett esküt saját itélete szerént mérlegelni, megszegni vagy elvetni. A parancs szerént a Csíki Határőr Gyalogezred első zászlóalja 1848 augusztusában a délvidéki lázadók ellen küldetett, ahol a legkülönbözőbb helyeken szolgáltam a felsőbb utasítások alapján, anélkül, hogy a fekete-sárga zászlót bármikor elhagytam volna. Én csak köteleségemet teljesítém.
Kérdés: Ön a császári hadvezetés ellen cselekedett és harczolt…
Válasz: Mi a lázadók ellen harczoltunk.
Kérdés: Piskinél?
Válasz: A mi századaink az aranyi oláh csapatok esetleges támadása ellen állíttatott tartalékba.
Kérdés: Halott-e Puchner generális 1848 októberi kiáltványairól?
Válasz: A proklamációkról soha nem hallottam. Ha került csapatainkhoz belőle, az elöljáróink által bizonyosan visszatartatott.
Kérdés: Önnek ismernie kellett a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kimondta a Habsburg-Lotharingiai ház trónfosztását?
Válasz: Ismertem, de sohasem volt módom megítélni mit akar jelenteni, egyébként egyetlen halandó sincs abban a helyzetben, hogy azt állíthatná, hogy mindenütt és általánosságban kihirdették. Külömben én ezen időben, 1849 áprilisában otthonomban betegágyban valék.
Kérdés: Van még hozzátennivalója?
Válasz: Egyáltalán semmi hozzáadnivalóm nincs, csupán azt kivánom megjegyezni, hogy sohasem voltam felséges királyom ellen lázadó, eskümet soha meg nem szegtem, amiért az alkotmányos törvények szerént büntetendő lennék.”
Vergálásom, perelésem majd hét hónapig tartott. 1850 május 18-án mondatott ki az itélet Löderer auditor által: kötél általi halál!
Szégyen, nem szégyen, elájultam.
(folytatjuk)