Farcádi Botond
Sokaknak imponáló lehet Alekszisz Ciprasz görög kormányfő határozott kiállása népe érdekeiért, tetszetős lehet az a magatartás, hogy nem enged a nemzetközi pénzügyi intézmények nyomásának, nemet mond a megszorításokra, hogy megkérdezi úgymond a népet, mielőtt döntést hozna – de alapvetően mégiscsak egy kutyaszorítóba került politikus gyáva húzásáról van szó, aki fél a felelősségvállalástól, és nincs elképzelése országa jövőjéről.
Mi pedig csak remélhetjük, hogy az elkerülhetetlennek látszó görög államcsőd nem sodorja újabb válságba az előbbi krízis után éppen csak éledező európai gazdaságot.
A görög dráma mindazonáltal számunkra is tartogat néhány tanulságot. Az egyik gazdasági alapigazság: ideig-óráig fenntartható ugyan a jólét illúziója, de ha egy állam tartósan többet költekezik, mint amennyit megtermel, abból előbb-utóbb baj lesz. Aligha véletlen, hogy Európa legtöbb országa minden eszközt bevet az államadósság csökkentésére és az államháztartási egyensúly megőrzésére, még ha ez sok esetben népszerűtlen intézkedésekkel jár is. Márpedig a görögök akkor sem nagyon szorítottak a nadrágszíjon, amikor a pénzügyi válság végigsepert Európán, számos uniós tagállam pedig igen kemény, a lakosságot sújtó megszorításokat volt kénytelen végrehajtani. A Jean Claude Juncker európai bizottsági elnök által tegnap bemutatott kiigazító javaslatcsomag például – amelyre a görög kormány hosszú tárgyalások után nemet mondott, vállalva akár az államcsődöt is – sokkal enyhébb, mint az, amelyet 2010-ben Romániában végrehajtottak a Nemzetközi Valutaalap nyomására. Ráadásul az sem áll a görögökre, ami Magyarországra például, ahol Orbán Viktorék saját válságkezelési módszerrel álltak elő, a megszorítások helyett azon igyekezve, hogy bevonják a közteherviselésbe a bankokat, multikat is. A görögök viszont afféle deus ex machinára, isteni beavatkozásra vártak mindez idő alatt, most pedig a kormány népszavazás révén legitimálná saját tehetetlenségét.
A történet számunkra legfontosabb tanulsága azonban mégiscsak az, hogy a populizmus nem jelent valódi alternatívát. Hiába hittek a jobb- és baloldali kormányokban egyaránt csalódott görögök a szívükből szóló népvezérnek, Cipraszról csakhamar kiderült: nem több populista politikai kalandornál. Mindezt azért sem árt szem előtt tartanunk, mert mifelénk is bármikor felbukkanhat hasonló stílusú és retorikájú politikus és alakulat, hiszen a korrupcióba belefulladni tűnő pártok iránti ellenszenv egyre nagyobb – ezt az elégedetlenséget pedig nagyon könnyen meglovagolhatja egy esetleges „román Ciprasz”.
