Augusztus 9-én Wohlgemuth, Erdély teljhatalmú gubernátora halálos itéletemet, sok  más társaméval együtt várfogságra változtatta.
Én két év vasban, lánczok között letöltendő várfogságra itéltettem, az nélkül, hogy a kereseti időt, a kilenc hónapot belészámították volna. Egy kicsidkét fellélekezénk, de így is őrölte bensőmet a családom miánti gond, aggodalom, hiszen amíg engem Szebenben senyvesztenének, megszületett a hatodik gyermekem. Augusztus 14-én a zárdából átkisértek a  stokházba fogházba, ahol vasat tevének bal kezemre és jobb lábomra és láncczal összeköték. Két nap múlva harmincunkat szekerekre parancsolának és megindítának Fehérvár felé. A legsanyarabb körülmények közepette, másfél hónap teltén, az októberi gyásznap előestéjén érkezénk meg Kufsteinbe. Felovasták a börtön rendszabályzatát, melyben különösen az írási vissza­élés következéseit hangsúlyozák. Tehát levelet sem írhatánk szeretteinknek. Minket, a határőr ezredek tisztjeit a legsötétebb kazamatákba karczeroztak zártak vala bé, ahol olly nyirkosság és a küblik mián olly szag vala, hogy sokszor kihánytuk, amit megettünk. Ezen idő alatt annyira meggyűlölém az osztrákokat, a német nyelvet, különösen a Habsburg-házat, élén Ferencz Józseffel, hogy csak káromlások közepette tudtam rájuk gondolni s mindenféle átkokat kivánék nekijek. November végén leoldották a lánczokat rólunk s Loncarevich várparancsnok a foglyok összesét kirendelte a várudvarra és személyesen közlé azon jótéteményeket, amelyeket a kormánynál eszközöle ki számunkra: “1. fiztésünk 10 krajcárról naponkénti 15-re javíttaték (igaz eznek javát élelemezésünkre fordítánk.) 2. A foglyok együtt sétálhatását. 3. Iróeszközök használatát. (Leveleinket azomban postázás előtt cenzurálták.) 4. Az ablakokról az vasrácsok levételét. (A mi czelláinkon nem valának ablakok.) 5. A küblik mellőzését.” Gyomrom mindenkor felfordula, mikor németül kelle levelet írnom szegény nőmnek, ki nem ért vala ezen bakszász nyelven. Valósággal felújjongottunk, leírhatatlan ősöröm szakadt reánk, amikor Loncarevich parancsnok 1851. áprilisi nyugalomba vonulása után, Nehiba József, új parancsnokunk megengedé, hogy anyanyelven es lehet írni. Júliusban már megengedte a magyar hírlapok  olvashatását. Közben egyre többet köhögék, sokszor kellett jelentekeznem Végele börtönorvosnál, aki ilyen-olyan labdacsokkal traktált.

Kegyelem
1851 szeptemberében kegyelmet kaptam. Szerencsémre megspóroltam annyi krajczárokat, hogy a leghamarabbi hazautazási eszközöket választhattam. Pestig hajóval mentem, Pestről Szolnokig vaspályán, amelyen először ülék. Szolnokon vásároltam egy jó nyeregalatti lovat. Két hét múltán, mint egy gyermek omlottam vala szeretett asszonyom karjaiba, gyermekeim közé.
Még másnap letéptem vala magamról a katonai rabegyenruhát s Ferenc és József öcséim ajándék ruháit magamra véve visszavedlettem köznapi székelyé. Családom nagy inségben leledzett, öröklött birtokom elkonfiszkálva, szolgálati időm utáni sold egy krajczár sem. A rokonok némelyikének s idegenek segítségén, kegyelemkenyéren tengődtünk. De tengődött szinte mindenki, az egykori szabad székely nép a koldusok országává változott.
Minden falu, minden templom előtt találkozhatott féllábú, félkarú, vaj másféle képpen eltorzított koldusokkal, akár testben épekkel is, akik az égetett bor kábulatában tengeték napjaik s akiket az állandóan patrulozó járőröző osztrák, immár regulárissá tett hadsereg sokszor korbáccsal űzött el kéregető helyeikről. A madéfalvi veszedelmi időkön is túlnövő zsarnokság telepedett tájainkra, mintha valami örökig tartó csíki köd lelendene.
1852 tavaszán, talám májusban szerencsém vala, mert a szeredai vérszegény vásárban össze­találkoztam Fodor Ignácz egykori tiszttársammal, aki béprezentált bemutatott apósának, László József úrnak, a balánbányai rézbánya igazgatójának. László József a Hunyad megyei vasgyárak felügyelője volt. A várban laktak, itt látogatta meg Déváról jövend 1849 áprilisában Bem tábornok, az erdélyi hadak fővezére és kiséretében vala Petőfi Sándor. Petőfi itt írá meg “Vajdahunyadon” című versét. A szabadságharc elvesztése után László József sem kerülheté el az uralkodó család vérszomjas bosszúállását. Erdélyben az osztrák hadsereg és zsandárai mindent nyomoztak, öszve fogdostanak minden jó magyar hazafikat. László Józsefék a Hunyad megyei vasgyárakban  a honvéd tüzérség részére álgyúgolyókat öntetettek és más szerelékeket. Az osztrákok a várban, lakásában törtek rá és népes családja köréből kitépve, elhurcolták és a szebeni börtönbe zárták bé. Egyszerre veszítette el hazáját, családját és állását.

Balánbánya
Kiszabadulása után megélhetéséről kelle gondoskodnia, megtudta, hogy a balánbányai rézbánya tulajdonosa, a szépvízi örmény, Zakariás Antal szakképezett bányaigazgatót keres. Szerződményt kötöttek és a László család az Egyeskő lábához hurcolkoda. Nyolc évig vezette a bányát a tulajdonos legnagyobb megelégedésére, a bánya jövedelmezőségét felnövelte. Munkásvédő intézkedéseket foganatosított, bányatiszti kaszinót létesített és sokat segédkezett a  telep katholikus templomának a felépítésében. Nyolc évek után az hunczuth osztrákok innen is kitúrták a bányászok legnagyobb szomorúságára.
Amiként László József bányamérnök úrnak szerencséje vala Zakariás Antallal, talákozásunk által úgy lett vala nékem véle jó csillagom. Ő épp egy értő és megbízható szertárnokot keresett. Fodor Ignácz ajánlásai alapján, aki bizonyára elmondta, hogy Kufesteint megjárt katona voltam, aki  zászlóaljánál  es végzett szertárnoki munkát, rám esett a választása. Három napok teltén, 1852 májusában aláírtuk a szerződményt. Egyetlen nehézség térült elémbe: a bánya  nem tudott Balánbányán lakhatást biztosítani, ami miatt egy kicsidnyég kedvem szegődött. Fogtam magamat és körbejártam Csík-szt.Damokost, ahol szerencsémre egy zsidó fakereskedő társaságnak vala egy lakatlan háza Bánlokán s azt nékem  három évekre jó pénzért bérbe adák, oly feltétellel, hogy egy fél esztendőt előre le kell tenni. Szerencsémre a bányanagy László József segített, egy évi házbért fizetének ki, visszafizetési kötelesség nélkül. Költözhetett a család. Kedves nőmmel örvendeztünk ezen, hiszen gyermekeink a megszokott falusi környezetből ugyanvalóst csak falusi környezékbe jutának, nem a mocskos, sáros, poros bányatelepre, ahol az ember mindenkoron belebotlott nehány részeg bányászba. Gyermekeim ősszel már Csík-szt.Damokoson kezdheték az oskolát. Végre megnyugodánk. A bánya mérték felett jól fizetett nekem, belépve a társasládába, a jövendőbeli nyugdíj reményét es megcsillantá. Fizetésemből tartalékolni, gyűjteni is tudánk. A szabadságharc után született Ferencz fiam után nőm, Csík-Szt.Damokoson még két gyermeknek adott életet: Józsefnek és Rózának.
Munkám nem volt terhes, de fárasztó vala. Hajnali négykor keltem s indultam Balánbányára, ahol sokszor napi 14 órákot  dolgozám. A bányász szerszámoktól kezdve, fejezve a ruházattal, még a bánya ácsolat-fáról es nekem kelle gondoskodnom. Sokszor éjfélre vetődém haza. Valamit könnyebbedtenek a dolgok, amikor vásárolván egy sárga lovat, már kétkerekűvel jártam Balánbányára. Osztán sikerede Ferdinánd fiamat es magam mellé bészervezni a bányához.
Nem akartunk mi örökétigre idemaradni. Nejemmel azt terveztük, hogy amint öszve kuporgatunk annyi pénzeket, Pálfalván birtokot szerzünk s hazaköltözünk. Azon pillanat óta, hogy elkerültem szülötte falumból Kézdi-Vásárhelyre, mindig vágyódtam a számomra legkedvesb tájékra, egészen addig fészkelődött lelkemben ezen vágyódás, amíg sokszor már-már fizikai fájdalmakkal terhele. Drága nőm mindig es a cselekvés embere volt, látván, hogy a bánya szertárnokság eppeg csak a család megélhetéséhez elég, Ferdinánddal  esszeszövetkezvén a bányatelepen nyitott egy kis szatócs boltot, amely nem hozott nagy jövedelemet, de hozott. Fontosabb azomban, hogy a későbbiekben nagy hasznát vevénk ennek a tapasztalatnak.

(folytatjuk)