Valamikor az 1960-as évek elején egy tetanuszos betegem beutalása után bementem a fertőző betegségek osztályára Korcság főorvoshoz, hogy érdeklődjem sorsáról, illetve a diagnózisom helyességéről. A főorvos helyett az orvosi szobában egy szép, keleties vonású, negyven év körüli, mosolygós-nevetős orvosnőt találtam.
Kovásznai Éva – válaszolt kedvesen a bemutatkozásomra, mindjárt mondván is, hogy ő az osztályos orvos, s a kérdéses beteg éppen az ő osztályán fekszik. Így érdemben tudott válaszolni a kérdéseimre. Elkomorult arccal közölte, hogy jó a diagnózisom, tényleg tetanuszos a beteg, majd hozzátette, hogy igazság szerint ilyen betegségnek már nem is volna szabad előfordulnia, hiszen már rég van oltóagyag ellene. Sajnos ilyen-olyan okból egyesek kimaradtak az oltásból, s így időnként még megjelenik a rettegett kórkép, a trauma, mit legtöbb esetben nem is lehet gyógyítani. Éppen ezért nagyon helyesen tette az egészségügyi minisztérium, hogy elrendelte a teljes lakosság beoltatását tetanusz ellen.
Nemsokára megtudtam, hogy halállal végződött a trágyahányó villától származó kis sérülés miatti fertőzést elszenvedett betegem sorsa. Ez olyan sokkoló hatással volt rám, hogy amikor elkezdtem a tetanusz elleni oltást, annyira be akartam mindenkit oltani, hogy a személyes meggyőzés mellett még egy büntető jegyzőkönyvet is kitöltöttem. (Jogunk volt ugyanis bizonyos egészségügyi kihágásokat büntetni, de ez esetet leszámítva sohasem éltem vele.) Fél évszázadnál is több idő telt el e beszélgetés óta, de sohasem felejtettem el lényegét: minden gyermeknél el kell végezni az esedékes védőoltásokat!
Hosszú pályafutásom alatt újabb és újabb fertőző betegségek ellen alkalmaztunk védőoltást, sok-sok gyermek és felnőtt életét mentve meg ezzel. Az utóbbi időben azonban döbbenten tapasztalom, hogy egyes – nem is az elmaradottabb rétegből kikerülő – szülők bizonyos természetgyógyászok vagy más okoskodók tanácsára ellenzik gyermekeik védőoltásban való részesítését. Nos, ezeknek mondom, hogy én még láttam járványos gyermekbénulásban, kanyaróban, de kivételesen még diftériában (torokgyíkban) is meghalni csecsemőket vagy elkékülten, köhögési rohamban fuldokló szamárköhögéses gyermekeket, s életük delén tüdőgümőkórban meghalni lányokat, legényeket. Ha szaporodnak az oltásmegtagadók, s nagy lesz a beoltatlanok száma, majd ők is fognak látni. Hallatlanul felelőtlenek az ilyen emberek mind saját gyermekeikkel, mind a közösségükkel szemben. Az oltások kapcsán olykor megjelenő kellemetlen mellékhatások, fordulatok messze nincsenek arányban az oltással megmentettek számával.
Nos, akkor ennyire messze azért nem mentünk el a doktornővel a védőoltások tárgyalásában, hiszen akkor még meg sem jelent a kanyaró, szamárköhögés, májgyulladás, rózsahimlő elleni oltószer, csak a sajnálatos kimenetellel végződő tetanuszt elemeztük, aztán ment ki-ki a maga dolgára.
*
Kovásznai Éva 1921. szeptember 30-án született Gidófalván, falusi értelmiségi és kisbirtokos családban. Édesapja Kovásznai Sándor körjegyző, édesanyja Bogdán Blanka volt. Ádám Gábor öccsével együtt nőtt fel nagyon jó családi környezetben, boldog gyermekkorban. A szülők testi fenyítést soha nem alkalmaztak, mégis mindkét gyermekük ledoktorált. Talán ennek a boldog gyermekkornak volt tulajdonítható, hogy a testvérek arcáról felnőtt korban sem hiányzott soha a mosoly.
Becsületes magyar emberek voltak a szülők. A magyarság iránti hűséget és szeretetet az ő példamutatásából nyerték a gyerekek. Az édesapa soha nem hagyta el faluját, bár többszörös fizetést ígértek, ha egy román faluba szegődik körjegyzőnek.
Középiskolába Brassóban járt, majd Kolozsváron a Mariánumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait is Kolozsváron kezdte az itteni egyetem Orvosi Karán. Ezt azonban nem fejezte be, mert megismerkedett Lőrincz István későbbi sebész főorvossal, akivel házasságot kötött, és kimaradt az egyetemről. Házasságukból két gyermek született: József és Éva. Miután zátonyra futott a házassága, elvált, majd az időközben Marosvásárhelyre költözött Orvosi Karon (OGYI) folytatta tanulmányait, s 1951-ben végzett. A sepsiszentgyörgyi kórházhoz került, ahol a fertőzőosztályon dolgozott egészen 1966-ig. Betegei nagyon szerették, mindig azt mondogatták: elég, ha végigmegy a folyóson, kedves mosolyától már félig meg is gyógyulnak. Vallotta, hogy mindenki saját magának a legjobb orvosa. Mindenkinek vigyáznia kell arra, hogy mit eszik, mit iszik, milyen gyógyszereket szed. Nem volt híve a polipragmáziának és a sok gyógyszerszedésnek. Nagyon szerette kollegáit, a beosztott orvos asszisztensnőket, nővéreket. És viszont...
1965-ben másodszor is férjhez megy, Fövényi Antalhoz, a Magyar Nemzeti Bank főelőadójához, és 1966-ban lányával kitelepedik Magyarországra. Bár soha nem panaszkodott, mindig fájlalta, hogy Budapesten nem dolgozhatott a szakmájában, mert nem ismerték el a romániai képesítését, de ugyanakkor koránál fogva már vizsgázni sem engedték. Ezért először Sződligeten, majd Dunakeszin vállalt körorvosi állást. Bár sosem szeretett autót vezetni, nagy kiterjedésű körzetét nem tudta másképp ellátni, ezért kénytelen volt jogosítványt szerezni.
1980-ban nyugdíjazták. Mivel a tétlenséget nem szerette, nyugdíjasként még sokáig rendelt a helyi konzervgyárban, illetve a honvédségnél.
Szülőföldjét sohasem tudta elfelejteni. 1993. július 5-én hunyt el Dunakeszin.
