Egyszer a szegény ember szántogatott két ökröcskéjével. Hát amint szántogat, az ekéje nagyot zökken valamiben. Látja ám, hogy egy rozsdás mozsarat fordított ki az ekéje a földből. Fölveszi, dörzsölni kezdi, addig dörzsölte, míg olyan fényes nem lett, mintha aranyból lenne.
– Hej, ezt én hazaviszem a lányomnak.
Este hazavitte, mutatja a lánynak, az is elkezdte dörzsölni, s igen megörült, mert a mozsár tiszta aranyból volt.
Azt mondja akkor az apja:
– Hát, édes lányom, ezt a mozsarat nem lehet itthon tartani, mert azt hiszik, loptuk. Elviszem a királynak ajándékba.
– Ne vigye el, édesapám, mert ha elviszi, megkérdezi a király, a törője hol van?
De a szegény ember addig mondogatta, hogy bizony el kellene vinni a királynak a mozsarat, míg egyszer csak összecsomagolta, s elindult vele. Az ajtónállók beengedték. Megkérdezi a király:
– Na, te szegény ember, mi járatban vagy?
– Ezt a mozsarat hoztam, felséges királyom!
Nézi a király erről, arról, s azt mondja:
– Bizony szép a mozsár, csak a törője hiányzik. Biztosan otthon felejtetted, ugye?
– Dehogy felejtettem, felséges királyom. Nem volt ennek törője. Az ekém szántotta ki, a lányom megtisztította, s elhoztam felségednek.
Erre azt mondja a király:
– Ne kerülj a szemem elé addig, amíg a törőjét nekem el nem hozod!
Elbúsulta magát a szegény ember.
– Hej, bárcsak a lányomra hallgattam volna! Mennyiszer mondta, hogy ne menjek a királyhoz mozsártörő nélkül! Mert az én lányom olyan okos, de nemcsak okos, hanem olyan szép is, hogy még a napba is inkább lehet nézni, mint őrá.
– Hát, ha olyan okos, akkor mondd meg neki, van a padlásomon egy százesztendős lyukas korsó, ha azt meg nem foltozza, fejét vétetem mind a kettőtöknek!
Most búsulta csak el magát a szegény ember. Hazament nagy szomorúan, s mondja a lányának, mit üzent a király.
– Ne féljen, édesapám! Menjen csak vissza, mondja meg a királynak, azt a korsót fordíttassa ki, mert ki hallott még olyat, hogy a színire foltoznak, nem a visszájára.
Visszamegy az öreg, s mondja a királynak.
Elgondolkodik a király, csakugyan okos lehet az a lány, de nem hagyta annyiban, azt mondta a szegény embernek:
– Jól van. Igazat mondott a lányod, hallod-e? Van a padlásomon annyi kender, hogy szerit-számát se tudom, ha azt aranyfonallá mind meg nem fonja, akkor igazán fejét vétetem mind a kettőtöknek.
Hazamegy a szegény ember, s mondja a lányának a parancsot.
– Ne búsuljon, édesapám! Menjen csak vissza kend, mondja meg a királynak, hogy van nekünk egy százesztendős rossz kerítésünk napraforgószárból, csináltasson abból aranyorsót, mert nem lehet akármilyen orsóval megfonni azt a fonalat. Aranyfonalat csak aranyorsóval lehet.
Visszamegy az öreg, s mondja, mit üzent a lánya. Nagyon tetszett a királynak.
– Igen ügyes, okos a lányod, hallod-e? Ha meg tud felelni a harmadikra is, akkor feleségül veszem.
– Mi legyen az a harmadik? – kérdezi a szegény ember.
– Az, hogy holnap el is jöjjön, ne is jöjjön. Fel is öltözzön, ne is öltözzön. Hozzon is, ne is hozzon.
Hazamegy a szegény ember, elmondja a lányának.
– Jól van, édesapám! Aludjon nyugodtan!
A leány levetkőzött, s egy nagy hálót vett magára, betett két galambot a szita alá, s az ökrös fogaton beleült a hátsó saroglyába a hálóban a két galambbal. Az apja hajtotta az ökröket a király elébe. Mikor elindult feléjük a király, a leány kieresztette a szita alól a két galambot, s ott kucorgott a hálóban a saroglyában.
Akkor aztán megszólalt:
– Na, felséges királyom, el is jöttem, nem is, szekéren se jöttem, gyalog se, hátul a saroglyában, fel is öltöztem, nem is, hoztam is, nem is. Tetszik-e?
Úgy örvendett a király, azt se tudta, mit csináljon. Levette hálóstul a lányt.
– Szeretném, ha feleségem lennél! Ha az lennél, te se bánnád meg.
– Leszek, hogyne lennék! – mondta a lány.
Az apja meg csak ámult-bámult, meg se mert szólalni a nagy csodálkozástól. Akkora lakodalmat csaptak, hogy innentől odáig hallatszott a zene. Én is ott voltam, akkorát táncoltam, majdnem lesántultam.