– Nadselű! Nadselű! – kiáltott lelkesen Öcsike, amikor Andris, aki legújabban festőnek készül, pompás arcot rajzolt, aztán hirtelen ötlettel a papirosból kecskeszakállat vágott neki.
– No, csakhogy végre nekem is van egy nadselű gondolatom – örvendezett Andris.
– Ohó – mondta Öcsike –, van nekem egy még nadselűbb gondolatom.
– Ki vele! – biztatta Andris.
– Spálgát kötünk az aljába, kimegyünk a Duna partra, ostán...
– Nos? Nos?
Egy-kettő, kész volt a sárkány, még egyszer egy-kettő, kimentek a Duna-partra. Amint mennek, mendegélnek, Öcsike egyszerre csak megáll, felmutat egy ház tetejére.
– Nézzs oda! Látod azt a bácsit? Festi a kéményt, jaj de bolond az a bácsi! Tudod mit? Van nekem egy nadselű gondolatom. Elessük a sálkánt ahozs a bácsihozs!
Egy-kettő, útnak eresztették a sárkányt, az meg szállt, szállt fölfelé, mint a pacsirta. Igen, igen, szállt, szállt a sárkány, följebb, följebb, az ég felé, s egyszerre a kéménnyel egy magasságba ért és libegett, lebegett a kéményfestő bácsi feje fölött. Bezzeg, hogy a kéményfestő bácsi nem vette észre a sárkányt, mert hiszen a sárkány nem pacsirta, amely, amint tudjátok, ég felé szálltában meg-megállapodik, lebeg a levegőégben s vidám nótával dicséri az Istent.
– Ohó! – mondta Öcsike – ne olyan magasba, sálkánkám, vissza, vissza, sáj, sáj lefelé, annak a bácsinak a feje fölé. Úgy, úgy, úgy. No most – biztatta Öcsike Andrist, azzal egyet rándítottak a spárgán, kéményfestő bácsi sapkájába ütődött a sárkány. Mit tehetett a sapka? Leröpült a kéményfestő bácsi fejéről, és szállt, szállt, szállt lefelé, éppen az Öcsike lába elé.
– No ezs nadselüen sikerült! – kiáltott diadalmasan Öcsike.
Hanem mi történt a sárkánnyal? Mért nem akar az is leszállani, holott Öcsike meg Andris kettesben húzzák lefelé? Azzal bizony az történt, hogy a kéményseprő bácsi szörnyű haraggal ragadta meg, aztán mit gondolt, mit nem, koromfekete bajuszt pacsmagolt a sárkány ajakára, szakállat az állára, vastag szemöldököt, s még nagy okulárét is a szemére. Mikor aztán befejezte művészi alkotását, kárörvendőn pislantott le az erőlködő gyerekekre:
– No, ebadta rossz kölykek, nesztek, vihetitek a sárkányt!
Az ám, de oly hirtelen, váratlan eresztette útjára a sárkányt, hogy Öcsike meg Andris hanyatt vágódva terültek el a földön. A sárkány pedig szállt, szállt lefelé, haj de oly rettentő zord volt az arca, hogy Öcsikének is, Andrisnak is elállt a lélegzete. De Öcsike hamarosan magához tért.
– Nadselü! Nadselü! – ujjongott – Ezs ám a sálkán! Ilyent pingálj, Andris, ha tuds!
