A középkorban az egyház a vákuum gondolatát erkölcstelennek, sőt eretneknek tartotta. Mert a minden hiánya egyúttal Isten hiányát is jelenti. A hang nem terjed vákuumban, a gyertya sem ég, és az élőlények megfulladnak. Nálunk, embereknél, ahogy a mellkas kitágul, megnövekszik a tüdő térfogata, így lecsökken benne a nyomás, részleges vákuum keletkezik, amelyet hamarosan kitölt a légköri nyomás által bepréselt levegő. Mivel a térfogat nem növelhető a végtelenségig, a művelet ciklikussá, ismétlődővé válik. Ez a lélegzés.
De ennyi elég is a tudóskodásból. A következőkben az egyszerűbb érthetőség kedvéért nevezzük a vákuumot légüres térnek, és értsük magunkra Kelet-Magyarországon. Már sok évvel ezelőtt megjósolta valaki – egykori megyei vezetőink prominense –, hogy ez a határ menti sáv gazdaságilag, társadalmilag légüres térré válhat. Azzá, „hála” a tőlünk nyugatra húzódó Miskolc–Debrecen–Szolnok–Kecskemét–Szeged tengely elszívó hatásának egyrészt és a tőlünk keletre húzódó Szatmárnémeti–Nagyvárad–Arad–Temesvár vonal hasonló vákuum hatásának másrészt. És nagyjából ez is történt, sőt, ez az elszippantás már távolabbról is érezhető, hisz Budapest, a Dunántúl és Nyugat-Európa ugyanígy tesz velünk, lakosainkkal. Ugyanakkor korlát nélkül özönlik ide a kommersz, a lelki elsekélyesedés, a kulturális és szellemi szenny, minden, ami az elmagányosodáshoz, elsekélyesedéshez, nemzeti búskomorsághoz vezethet végül. Ugyanez a veszély fenyegeti a Trianonkor elszakított, történelmi területen élőket is, csak ott még a belső rothasztáshoz a regnáló, többségi nemzetet képviselő államok is hozzájárulnak a maguk mindennapi erodáló ténykedésével, amellyel ugyanúgy elszívnák a levegőt előlünk.
A felmérések szerint a magyar nemzet depressziós, és ezt az eredményt a balliberális vagy határon túl a többségi média „szakemberei” unos-untalan ismétlik, igencsak célzatosan. Célzatosan, mert úgy tűnik, túléltük a bűnös nemzet bélyege húsunkba, szívünkbe sütött sebét, kell tehát valami, amitől ébredő nemzettudatunk ismét sárba döngölhető. Hisz nemkívánatos a felemelt magyar fej, a gondolkodó magyar elme, a soha meg nem alkuvó székely szellem. Nemkívánatos, de nekünk létfontosságú és így igencsak szükséges.
Navigare necesse est! Ez egy latin szólás, magyarra így fordíthatnánk: hajózni szükséges – kifejezi már a római korban is érvényes igazságot, amely a tengeri kereskedelem és szállítások fontosságát hangsúlyozza. A mondás második része a következőképpen szól: Vivere non est necesse. Vagyis: élni nem muszáj. Ezt Pompeius mondta hajósainak akkor, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába. Nos, amikor a Jóisten kegyelméből magyarként, székelyként a világra jöttünk, akkor azt a feladatot kaptuk: hajózzunk olyan vizeken, amilyenek vannak, de haladjunk olyanok felé, amelyeken esélyünk van társainkkal együtt reményt adó partot érni. És suttogjon bármit a hatalom, a média, élni is kell, muszáj, mert feladatunk van: a képletes mindennapi kenyerünket megtalálva, abból erőt merítve, mosolyogva élni csak azért is, mondván: légüres tér nincs, mert mi itt vagyunk, itt maradunk. Mindörökké. Együtt és sosem egyedül, mert velünk van családunk, barátaink, embertársaink, és ha hajlandóak vagyunk néha fel is nézni, akkor rájövünk, hogy a Jóisten is. S ha Ő velünk, kicsoda ellenünk?

Pálmai Tamás