A színpad vezetője, Molnár János egész sorát rendezte már az olyan előadásoknak, melyek alapja nem egy megírt színmű, hanem mese, novella, karcolat vagy – most, költőóriásunknak hála – szatirikus költemény, vagy ahogy maga nevezi némi iróniával: hősköltemény. A kiválasztott műből  egy vezérgondolalot kiemelve, s azon haladva szervezik, teremtik, „szövegezik” meg az előadást. „A dramatizálás igen lényeges. Így volt ez legutóbb Tamási Áron Szép Domokos Annájánál, Lázár Ervin novelláinál, Kosztolányi Dezső Sakkmattjánál. A történet szövegét követve azokat a részeket, mozzanatokat fűzöm egymásba, amelyek körül bonyolódik a cselekmény, vagy amelyek elébb viszik azt. Így szöveget kapnak a kezükbe a szereplők, amit meg kell tanulniuk, s elég hűségesen meg is teszik. Aztán erre építjük a játékot” – vallja.
Az is stílusjegy náluk, hogy nem a szöveg az egyetlen, s sokszor nem is a fő eszköz számukra, hanem nagy szerepe van a pantomimnek, illetve a mozgásművészetnek, a mimikának, stilizálásoknak, ismételt, jelképivé emelt mozdulatoknak. Nevezhetnék ők is „mozgásszínpadnak” magukat, hiszen sok mindent oldanak meg erőteljesen kidolgozott mozdulatokkal, visszatérő képi jelzésekkel, néha kimerevített pillanatokkal. Amikor szükségesnek látják – így van ez most is, ennél az előadásnál, narrátor(oka)t is használnak, fiút (Barti Lehel) és lányt (Dancs Tímea), akik más és más hangszínükkel, beszédtempójukkal, kísérő mozdulatokkal kommentálnak,  hogy „összeálljon” a történet, s bizonyosfajta eligazítást, segítséget is kapjon a nagyérdemű a színpadon történtekről. 
Arra is törekszik a rendező, hogy maszkkal, sajátos mozdulataikkal is jellemezze-tipizálja szereplőit, valamilyen fő tulajdonságukkal karikírozza őket. Így lesznek sajátosan  humoros figurákká a szemérmetes Erzsók (Fülöp Renáta), a határozott mozdulatokkal játszó szélestenyerű Fejenagy (Balogh István), a béke barátja, Bagarja (Deák Dániel),  a lágyszívű Kántor (Papp Tas) és felesége, az amazontermészetű Márta (Luka Gabriella), Harangláb, a fondor lelkületű egyházfi (Deák Gellért Gedeon) vagy a tiszteletes két pej lovának jókedvű abrakolója, Csepű Palkó és kísérője (Szabó Tamás, Gergely-Kovács Máté), a bíró (Nagy Miklós), valamint a darab zenéjét imitáló kocsány-hegedűs (Csikós Adrienn). Néha szimbolikus, elsősorban mozgásra alakított játékot is láthatunk (pókok – György Boglárka, Deák Dániel).
Másik sajátossága ennek a színpadnak a stilizált, jól ritmizált játék, mely hol csendesen hullámzik (templomi jelenet), hol kezd felpörögni, majd lüktetésbe csap át (kocsmai jelenet). Nagy gondot fordít a rendező a mozdulatok szép megfogalmazására, ritmikusan gördül ez a megtervezett, inkább jelképes mozgás az egyes szereplőknél és a sokszor több figurával megvalósított keret- vagy kísérőjáték-pantomimoknál, tömegjeleneteknél is. Ha A helység kalapácsa előadásából kiemelünk valamit, akkor az a kocsmai verekedés lelassítottan stilizált és gyönyörűen kidolgozott megjelenítése volt. Vagy Szemérmetes Erzsók figurájának megformálása, kétszemélyes „jeleneteinek” megmerevítése, s a körülöttük hullámzó játékkal való összehangolása.
A kialakult és szépen megformált színpadi stílusnak a színesítésére több lehetőséget is láthatnánk ennek a beszéddel való gazdagabb és jobban kimunkált jellemzésével, az azzal elérhető még árnyaltabb hatásokkal. A nagy költő csavarintos szövegei nem kapták meg a kellően kifejező szerepet, a vidámság, a bohózat inkább a mozgásokban, s kevésbé a szövegek kihegyezésében, a szövegmondás stilizálásában valósult meg.