Egyszer aztán mi történt? Nem történt egyéb, csak annyi, hogy egy vándor fotográfus vetődött Kisbaconba, ott ment, mendegélt, s betért a nagyapó kertjébe. Éppen akkor lép ki a konyhából Zsuzsi szakácsnő, összecsapja a kezét:
– Jaj, lelkem, de jó órában jött! Három álló esztendeje készülök, hogy levétessem magamat. Várjon, lelkem, várjon, hadd vegyem magamra ünneplő ruhámat.
– Hopp – mondja Öcsike, ki most is éppen habfújással mulattatta magát –, van nekem egy nadselű gondolatom.
Ezt magában mondta, mert egyedül volt. Andris az ablakból nagyapó fáit festette. (Jaj, de gyönyörű festmény lett ebből!)
Hát gálába vágta magát Zsuzsi szakácsnő, kiült a ház elé, kis kacsóit összekulcsolta s merengve nézte nagyapó kertjét.
– Tessék barátságos arcot csinálni. Úgy, úgy, mosolyogni tessék – tanácsolta a fotográfus bácsi, azzal egy nagy lepedőt borított a fejére, a masinát Zsuzsi néni barátságos arcának célozta. Ugyanakkor oldalról célba vette Öcsike is: fújta, fújta a habot, az meg szállt, szállt, egyenest Zsuzsi néni feje fölé szállt. – Csett! csettent a masina. Kész volt a kép.
– Csak tessék ott maradni – kérte fotográfus bácsi Zsuzsi nénit. Még egy fölvételt csinálok, megérdemli ezt a kegyed arca.
Zsuzsi néni boldogan mosolyog, Öcsike pedig fújja, fújja a habot, az meg száll, száll a Zsuzsi néni feje fölé. Csett! csetten a gép, kész a kép.
– Jesszusom! – sikolt nagyot Zsuzsi néni, amikor fotográfus bácsi átnyújtja neki a két felvételt. – Sapka van a fejemen! Hát ez hogy lehet? Nem látszik a frizurám! No, hallja!
Fotográfus bácsi kipked-kapkod, maga sem tudja, hogy s mint került sapka arra a művésziesen frizurázott fejre. Aki erről felvilágosíthatta volna, már rég eltűnt a házban.
– Mit csinálsz? – kérdi Andrist, aki még mindig festette a nagyapó fáit.
– Nem látod? Festem a fákat.
– Nadselű! Hát ez is kép? Nézd meg, amit én festettem! – s lemutatott az udvarra. – Az ám a kép, ni!