Áttetsző csönd már
halott lénye,
súlytalan és lebegő,
egy holdkráterben lakik talán,
a földön emlék,
 levegő.

Távol e zajtól
dúdol anyám,
A kezem fogja,
úgy vezet,
és szennyen, mocskon
átröpít,
s én
kristályrepülőt
vezetek.

Apám

Hegyi-patakon
malmot épít.
Forog a rossz,
rozsdás kerék,
Dinamót hajt,
bicikli volt,
Most vizet fröcsköl
szerteszét.

Egy égerfára
lámpát raktunk.
Fénylett,
ragyogott éjszaka,
s én
aludni sem bírtam tőle.
Néztem,
hogy bevilágítja
A szellem-tanya
bokrokat.

– Miért kell világítani
a semmit?
– Miért? – kérdeztem.
– Mondd, miért?

Úgy válaszolt,
hogy kérkedett,
– Csak úgy,
– magáért, semmiért –
fénygömbben ültünk
éjszaka,
– fiam, azt soha ne feledd,
mi istent játszunk,
nemde!?
 s lám,
győztünk
a sötétség felett.

Verőfény

A verőfénynek
árnyék a salakja.
Tükörre hull,
sugarát visszaadja,
 de nő az árnyék,
hízik, mint az éjjel,
halálomat gyűjtöm
minden telő évvel.
Ragyogni születtem,
tükröm minden versem.
A Napot mímeltem,
fénnyel feleseltem.
De árnyékom kellett,
így mérhettek mások,
pedig sorsom teljes:
fényből rakott átok.