Rohantunk együtt tovább Lakatos Árpihoz, az illegális ide­genvezetőhöz, akinek széles körű tudása volt, mert csak úgy lehet idegent vezetni. Őt is már az utcán találtuk, a két mobiltelefonja egy-egy fülén, újságolta néhány arra- járónak, hogy igen, azt mondják, hogy ma reggelre mind elmentek. Bosszankodva kacagták ki Lakatos Árpit, hogy na, ne hülyéskedjünk! Több mint kétszázötvenezer ember hova tűnt volna el? Na, ne hülyés­kedjünk. Biztos alszanak, valami ortodox szentnek a napja lehet a mai, amikor nem szabad nekik dolgozni, kinek van egy román naptára, nézzük meg.
– Tihamér, maga egy tanult ember: nincs egy ortodox naptára?
Végre megjelent egy busz, megállt mellettünk, az a hosszú hajú idős magyar sofőr vezette, megismertük, mentegetőzött, hogy az övé az egyedüli busz a vonalon, ma reggel csak ő jelent meg a garázsban, nem jött be senki más dolgozni. Ketten voltak rajta kívül a garázsban: Gyuri, az éjjeliőr meg Marci, a téligumicserélő mérnök. Egyedül indult el a busszal, menet­rend szerint, de alig van utas. (...)
Akkor felhívták Szekeres Marit, akinek a veje román, együtt lakik a fiatalokkal, lássák, mi a helyzet. Szekeres Mari sírva mondta, Barabás Jocó kihangosította a telefont, hogy hallják a többiek is, hogy Dóruka ma reggel nem volt az ágyban, sem az ágy alatt, sem a ruhái a szekrényben, most min­denfelé keresik Dórukát.
– Ennek utána kell nézni, emberek! Nincsenek sehol a románok.
– De hol vannak, te?
– Lehet, hogy visszamentek a hegyekbe, vagy falura, ahonnan beköltöztek. (...)
Böske kihangosította a telefonját, és a vásárhelyiek izgatottan mesélték a kolozsváriaknak, hogy most próbálnak gyorsan mindenfelé magyar nyelvű feliratot feltenni. De nem nagyon megy nekik: még így, románok nélkül sem. Folyton leesnek a feliratok, szar a ragasztó, amit a románok hagytak hátra, most meg vannak akadva, senki nem tudja a megoldást.