A helyszínek
Földrajzi értelemben Európa közepe a Tisza felső folyásánál van, szellemi értelemben azonban – ha egyáltalán létezik ilyen „helymeghatározás” – kissé nyugatabbra. Legalábbis, ami az évszázadokig ható, Európa kulturális arcélének kialakítását befolyásoló szellem­óriások ténykedésének helyszínét illeti.
Németország keleti városaiban járunk, s ha az előbb is említett nagyságok szálláshelyét keressük, nem a nagyvárosok forgatagába kell bevetnünk magunkat. Wittenberg, Eusenach, Weimar, sőt Lipcse sem méreteivel vált jelentős hellyé, hanem az előbb említett, a teológiai bölcseletben (és nem csak), valamint a zenében kifejezésre jutó szellemi erő hatása miatt. S ha itt említjük a tizennyolcadik században alig ötven év alatt művelődési központtá emelkedett Weimart is, máris felsoroltuk azokat a középméretű – az út során sokszor mondtuk is: a lakosságszám szempontjából Sepsiszentgyörgy-nagyságú) településeket, ahol megérintett a hely szelleme.
De nem csupán a megszületett érték, hanem a „mecénások” ereje, a fejedelmek és uralkodók értékteremtő akarata is megnyilvánult, elég, ha a műgyűjtő Erős Ágost fejedelemre (drezdai Zwinger), a templom- és városépítő Frigyes vagy Ottó uralkodóra gondolunk. Az első évezred fordulóján megalapozott, majd a különböző építészeti stílusirányzatok folytán – román, gótika, barokk – hihetetlen gazdagságot felmutató épített örökség ugyanis nemcsak méreteiben, hanem az értékteremtés anyagi vonatkozásaiban is lenyűgöző.
 

Városok, korok, országok
A turné első állomása Mosonmagyaróvárra vezetett, ahol régi, sőt, itthonról elszármazott ismerősök, barátok fogadnak. Általuk is jöhetett létre a testvértelepülési kapcsolat néhány éve, s most az Újhelyi Imre Általános Iskola tanáraiként várnak. Nagy szeretettel köszöntött Gálos Jánosné igazgató és Mészely József tanító, költő, akinek verseivel lapunkban is találkozhatott az olvasó, de aki – alig két évtizedes odaköltözése óta – Mosonmagyaróvár „helytörténészévé” is vált. Mészely tanító bácsi (ahogy sok sepsiszentgyörgyi ismeri) úgy vezetett végig a Lajta menti település nevezetességein, mintha ebben a nyugat-magyarországi kisvárosban született volna.
Pozsony és Prága – két, egykor több államszerkezetben is „együvé” tartozó nagyváros – ma már kissé különböző módon fejlődő metropolisz. Előbbi, alig félmilliós lakosságával, egykori „fővárosi” jellegét – hiszen közel két évszázadig volt a magyar királyok koronázási színhelye – ma egy fiatal, kisméretű, ám ambiciózus állam fővárosaként kívánja kamatoztatni. Meglehetősen eklektikus módon, hiszen nemcsak a magyar Szent Korona nagyított másolatát a tornyán „hordozó” koronázótemplom, hanem a magyar királyok, illetve osztrák uralkodók kedvenc helye, a vár története sem kötődik közvetlenül a szlovák történelemhez. Ennek ellenére alig találni más nyelvű feliratot, mint szlovákot, mi csak a várat körülvevő sétányon, Szent Erzsébet szobránál találkoztunk magyar nyelvű ismertetővel.
Prága már egy igazi európai nagyváros képét mutatja, történelme összefonódik a nyugati szláv népek történetével, na meg a hódítókéval, akiknek a Moldva folyó mellett kialakult település útjukba esett. A ma több mint 1,2 milliós nagyváros, kihasználva rendkívül értékes épített örökségét – elég, ha a híres óratoronnyal díszített óvárosra, a Vencel térre, a Szent Vitus-katedrálist is magában foglaló váregyüttesre vagy a Károly hídra gondolunk –, igazi turistaparadicsommá vált, ahol a látogatók szó szerint egymás sarkába lépnek. Nem csoda, hiszen van miért, a felsorolt és az itt tartózkodás két félnapjában meglátogatott látványosságok nem csupán méreteikben, hanem kultúrtörténeti jelentőségükben is meghatározóak és lenyűgözőek.
 

Az Elba partján
Prága és Drezda között nem csupán a kilométereket tekintve kicsi a távolság. Bár ez már német föld, pontosabban Szászország, az erdélyi kultúrát is meghatározó szászok földje. S ha egy kis autópályás kaland – két órát kellett javítani a nagy hőségben hűtés nélkül maradt járgányt a cseh sztrádán – időben meg is nyújtotta eme rövid távot, már az első esti városlátogatás során szembeötlő: Drezda az újjáépített századok városa. Igen, a második világháború végnapjaiban a brit és amerikai légierő által gyakorlatilag értelmetlenül porig rombolt évezredes várost, majd mementóként (és nem csak) évtizedekig romos állapotában „őrzött” építészeti értékeket a német újraegyesítés után nagy gonddal, odafigyeléssel, na meg ráfordítással építették újra. Akik még látták romos állapotban, vagy akik csak a mindenhol kiállított fényképeken szembesülhettek ama pusztítás mértékével, nem mehetnek el érintetlenül a hatalmas munka mellett, amit a templomok és múzeumok újjáépítése érdekében az utóbbi negyedszázadban vállaltak az itteniek. Elba Firenzéje – ahogy túlzás nélkül nevezik a páratlan műgyűjteményekkel rendelkező Zwingernek, a Semper Operaháznak, a Frauenkirchének vagy Hofkirchének otthont adó várost – ma régi pompájában él. S ha a műgyűjtemények – amelyek közül kiemelkedik az olasz, holland és német nagymesterek világhírű festményeiben bővelkedő képgaléria –, a porcelánmúzeum, az ékszer- és fegyvergyűjtemény vagy éppen a matematikai tárlat mindenikét nem is lehet megnézni ilyen rövid idő alatt, a fesztiválok városát egyetlen útitervből sem szabad kihagyni. Azért sem, mert ha a rendkívüli nyári hőség itt ért utol, mint ahogy velünk történt (a hőmérő higanyszála 40 Celsius-fok fölé kúszott), a város közepén bele lehet csobbanni a Elbába. Felejthetetlen élmény marad...
Mint ahogy korunk építészetének egyik különlegessége, a Magdeburg-közeli csatornahíd is az, amely közel egy kilométer hosszan hajózható csatornaként ível át az Elbán. Vízen, a vízen át – mondhatjuk röviden.
 

A hely szelleme
Autópályán nagyon gyorsan lehet eljutni egyik városból a másikba. Persze, ha nem fogunk ki egy dugót. Az errefelé staunak „becézett” időrabló ezen az úton sem került el, Lipcse felé egy baleset miatt három órát araszoltunk (később, hazafelé, Passau előtt útjavítás miatt), hogy aztán a „kertek alatti” kerülő utakon jussunk el Szászország fővárosába. Oda, „ahol a hársfák állnak” (ez lenne a szláv eredetű név jelentése). A ma félmilliós, évszázadok során fontos kereskedelmi központként működő városban azonnal a Tamás-templomba igyekszünk. A zenetörténet legnagyobb hatású zeneszerzője ugyanis közel három évtizedet töltött itt, s bár viszonya az akkori városvezetéssel nem volt felhőtlen, ekkor alkotta életműve nagy részét. Nem csupán a zeneszerzés, hanem a szervezés, a különböző intézmények, együttesek vezetése révén is. Feltételezett hamvait a múlt század derekán ezért is temették el a templomban, s ha valahol, hát itt nehéz érzelmek nélkül énekelni.
Meg is érint mindenkit a hely szelleme, mint ahogy néhány nappal később Bach eisenachi szülőházában is, ahol az egykori épület mellett immár egy modern eszközökkel felszerelt új múzeumban lehet elmélyedni a barokk zene legnagyobb alakjának művészetébe.
Utunk másik „meghatározó” óriása Martin Luther szelleme – bár szobrai majd minden általunk meglátogatott német városban fellelhetőek – „bujkálni” látszott előlünk. Wittenbergben a reformátor 95 pontos kiáltványának kifüggesztési helyszínén, a vártemplomnál építőtelep fogadott. A templomot kívül-belül felújítják – nyilván a közelgő fél évezredes évforduló kapcsán, jöttünk rá később –, így csak néhányunknak sikerült az építők éberségét kijátszva bepillantani a szentélybe. De a Luther-ház, na meg a körülötte lévő Ágoston-rendi kolostor, amelyben éppen az ötszáz éve született német festő, Lucas Cranach kiállítása volt látható (az azonos nevű apa és fia műveit a drezdai képtárban is megnéztük), na meg az egyetem, ahol Luther tanult és tanított, megsejtették a kor hangulatát. Itt nem csupán teológiai, sőt, nem is csak bölcseleti, hanem gazdasági, szociális szempontból is megszületett az új, reformált Európa. Luther nyomát az Eisenach melletti Wartburg várában is kerestük, ahol egy kis cellában fordította le először a Bibliát. Ám a késői órában a belső tereket már bezárták, így a középkori, majd a feudális németföld jellegzetes kastélyvárának tornyából csodálhattuk a lábánál fekvő hegyes-dombos vidéket.
Az egykor Kelet-Németországhoz tartozó városok sorában utunk Jénába és Erfurtba is elvezetett. Előbbi – minden bizonnyal a hozzá tartozó üdülő jellegű külváros miatt is – meghittsége révén ragadott meg (a híres optikai múzeum már bezárt), utóbbi hatalmas dómjával, illetve a közvetlenül mellette magasodó Severkirche révén ejtett ámulatba. Na, meg szintén hatalmas, ám a hagyományos német fakeretes épületek okán mégis bensőséges főterével.

Gigafesztivál
A European Choir Games második kiadását Graz után Magdeburgban, Szász-Anhalt tartomány fővárosában tartották. Nyugodtan mondhatjuk: gigarendezvény ez, ahová nemcsak Európából, de Thaiföldről, Brazíliából, sőt, Nigériából is jöttek együttesek, a legkülönbözőbb stílusokban és korosztályú kategóriákban lehetett versenyezni. A fellépő kórusok száma csaknem félszázra tehető, akik több helyszínen – elsősorban az ideiglenesen vagy véglegesen koncertteremmé alakított templomokban, de szabad téren is – mérhették össze tudásukat. De lehetőség nyílt arra is, hogy versenyen kívül ugyan, de több helyszínen is bemutatkozzanak. Ezt tette a Vox Humana is, így a helyi Telemann-kórus meghívására egy orosz gyermekkórussal és egy thaiföldi együttessel közösen a Paulus-templomban koncertezhettünk, majd az egykori Brandemburgi hercegek szálláshelyén, a Wolmirstedt-i Katerinzalleben egy lett együttessel együtt, ahol a fennállásának 15. évét ünneplő glindenbergi kórus rendezvényén vehettünk részt.
A magdeburgi, illetve az alkalmi fellépések mellett utunk legnyugatibb szegletében, a Fulda melletti Kerzellben régi ismerősök meghívásának tett eleget a kórus. A Máltai Szeretetszolgálat helyi mindenese, na meg – kis túlzással – Sepsiszentgyörgyre kinevezett „nagykövete”, Gheorg Hornung és felesége fogadott régi barátsággal, vezetett el ismét Szent Bonifác szellemi birodalmába. Németország legrégebbi templomában, a kerzelli katolikus templomban adott koncert pedig ismét bebizonyította, hogy talán a zene nyelvén lehet a legkönnyebben kapcsolatokat, barátságokat építeni.