Gyönyörű tavaszi reggel volt, a nap beragyogott az ablakon. Öcsike szokatlan korán bújt ki az ágyából. Apus még lustálkodott, anyus a konyhában forgolódott. Az ebédlőben már meg volt terítve az asztal, ott csücsültek a teáscsészék, s az asztal közepén a cukortartó, mégpedig színültig tele – no nem kocka, hanem – kristály cukorral. Egyszerre csak nyílt az ajtó, Öcsike kidugta a buksiját, s óvatosan körülnézett az ebédlőben.
– Apus alszik, mamus a konyhán – mondta magában Öcsike –, van nekem egy nadselű gondolatom.
Az asztalhoz sompolygott, elszántan ragadott meg egy kávéskanalat, belemerítette a cukortartóba, aztán vitte a szájacskájához, mondván: – Egy! Megérett a meggy! – s hamm, bekapta a cukrot. Hiszen, ha itt megállott volna! De nem állott meg, szaporán folytatta a számolást: Kettő! Csipkebotoj, vessző! – hamm, bekapta a második kanál cukrot is. S ez, akár hiszitek, akár nem, így ment tovább, föl egészen tízig, amikor ezt kellett volna mondania: Tizs, tista vizs!
Az ám, de csak ennyit tudott kinyögni: Tizs! Azt, amire e pillanatban a legnagyobb szüksége lett volna, már tudniillik a tiszta vízre, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy levigye Öcsike torkán a szájában felhalmozott cukrot – azt már nem tudta kinyögni. Különben is pufók pofikája úgy megdagadt... ó, Istenkém, Istenkém, szörnyű volt azt látni, ahogy az kidagadt! Mit mondjak? Öcsike táncolt, de ezúttal nem jó kedvében, rugdalózott, kapálódzott, rettenetesen rikácsolt, persze, hogy rikácsolása kirikácsolt a konyhába, eljutott az édesanyai fülbe, megreszkettette az édesanyai szívet, s bezzeg, hogy az anyai aggodalom szárnyat öltve repült be az ebédlőbe.
– Szent Isten! – csapódott össze az anyai kéz – Mit műveltél, te rettenetes gyermek, te!?
A rettenetes gyermek felelete további rettenetes rikácsolás lévén, az anyai szem rögtön a helyzet magaslatára emelkedett. Egy pillantás a cukortartóba megmagyarázta, hogy mit művelt a rettenetes gyermek, s a következő pillanatban már szaporán ütögette a gyöngéd anyai kéz Öcsike nyakát, biztatva a felhalmozott cukrot, hogy tessék le- vagy kisétálni.
– No, most igyál vizet! – tartotta szájához a poharat a gyöngéd anyakéz.
Egyszerre csak, halljatok csodát, Öcsike arca lelohadt, szeme régi huncutságban ragyogott. Kutyabaja sem volt a rettenetes gyereknek.
– Mondd, te rettenetes gyerek, te, hány kanál cukrot kanalaztál be, mi?
– Hányat? Csak tizset!
– Tizset! Ó, ó, amikor százmillió korona egy kiló cukor!
– Sázsmillió! – szontyolodott el Öcsike. – Én azst hittem, hogy csak sázs kolona.
– És ha száz? Nem elég ez neked? Szegény apus, mennyit kell írnia, míg egy kiló cukrot megszerez! Nem sajnálod?
Mondta Öcsike:
– No, apust igen, de a csuklot nem!
– Figyelj ide, Öcsike. Én tudom, hogy te a cukrot nagyon szereted. Hát nem bánom: egy kanál cukrot minden reggel vehetsz a cukortartóból, de többet nem. Fogadd meg, hogy egy kanálnál többet nem veszel ki.
– Hát jó, mondta Öcsike, megfogadom.
S Öcsike meg is tartotta a szavát, amint ezt mindjárt meg is látjátok.
Másnap reggel ugyanis a gyermekszoba limlomjai közt felfedezte az ő homokmerő kanalát, s mondjam-e, hogy egyszeribe nadselű gondolata támadt? Uccu, kisompolygott az ebédlőbe, körülnézett, aztán a homokmerő kanalat belemerítette a cukortartóba. És indította a szájához. De mit tesz Isten? Éppen ebben a pillanatban nyitott be az anyus.
– Mit művelsz, te rettenetes gyermek, te ?
– Hát nem te engedted meg – méltatlankodott Öcsike – hogy egy kanál csuklot minden reggel ehetem!?
