Átalellenben a híres homoródalmási barlanggal emelkedik egy sugár-magas szikla, olyan sugár, mint egy torony. Ennek a sziklának Csala tornya a neve.
Messze földön híres vitéz volt Csala. A tatárjárás idejében ő vezette a vargyasi népet a tatárok ellen. Egyszer azonban olyan nagy erővel támadtak a tatárok Vargyasra, hogy a népnek vissza kellett húzódnia az erdőbe, ottan is az almási barlangba. A tatárok nyomon követték a menekülő népet, megszállták a barlang vidékét, s úgy várták, hogy majd az éhség kikergeti a barlangból őket.
Telt-múlt az idő, bizony már fogyatékán volt az élelem, már-már azon gondolkoztak, hogy kimennek a barlangból, s kényre-kegyre megadják magukat. De a tatároknak sem volt ám valami sok ennivalójuk. Mindent elraboltak az egész környéken, s már messze földre kellett menniök élelemért. Észrevették ezt a vargyasiak, s egy vén leány, mit gondolt, mit nem, azt a kicsi lisztet, ami még megmaradt, hamuval összegyúrta, nagy kenyeret sütött ebből, akkorát, mint egy taligakerék, ezt a nagy kenyeret beleszúrta egy hosszú rúdba, kinyújtotta a barlang száján, a tatárok szeme láttára jó sokáig forgatta-kerengette. Bezzeg, hogy a tatárok azonnal felszedelőzködtek s eltakarodtak a barlang tájáról. Hej, lett erre nagy öröm! Felkészülődtek a vargyasiak is: még aznap haza akartak menni. Ám Csala vitéz megállította népét a készülődésben.
– Várjatok, atyafiak – mondá Csala vitéz –, ravasz a tatár, ne higgyünk neki. Hadd látom, hogy csakugyan eltávolodtak-e?
Azzal kapta-fogta magát, kiment a barlangból, felmászott arra a magas sziklára, felállott a tetejére, úgy nézett végig az erdőn, még azon is túl. Látta az erdővidéki falvakat, és sehol híre-pora sem volt a tatároknak. Nagy örömében hirtelen megfordult a barlang felé, de csak annyit kiálthatott:
– Nincs már tatár, indulhatunk! – abban a pillanatban lefordult a szikla tetejéről, s szörnyű halálnak halálával halt meg.
Nagy jajszóval, keserves sírással temették el Csala vitézt a vargyasiak, s még ma is emlegetik a nevét, s nem is felejtik el soha, mert a sziklát, melynek tetejéről leesett, Csala tornyának hívják ma is.
Tatár hídja
A Rika erdejében is sokat tanyáztak a tatárok. Mindegyre meglátogatták a szegény vargyasi népet, mert Vargyas volt legközelebb a Rika erdejéhez. A vargyasiak, mint már elbeszéltem, rendszerint az almási barlangban húzódtak meg, a tatárok pedig, ha nagyobb magyar sereg közeledett Vargyas vidéke felé, a Rika erdejében húzódtak meg, mely abban az időben sűrű rengeteg volt.
Csala vitéz halála után egy Marcel Gergely nevű székely ember lett a nép vezetője. Ez a Marcel Gergely azt mondta egyszer a népnek:
– Én már meguntam az örökös bujdokolást, egy életem, egy halálom, többet a faluból ki nem mozdulok.
A vargyasiak felbuzdultak Marcel beszédén s egy szívvel-lélekkel elhatározták, hogy többet nem menekülnek, bevárják a tatárokat a faluban.
Hiszen, alig határozták ezt el, már jött is a híre, hogy közelednek a tatárok. Nosza, talpra állt az egész falu népe, férfiak, asszonyok kapával, kaszával, vasvillával, fejszével, kinek mije volt, úgy várták a tatárokat. Hát csakugyan jöttek a tatárok, vezette Rabsán, a vezérük, fekete paripán. De a vargyasiak nem szaladtak meg, bátran mentek Marcel Gergely s a felesége után, mert a bátor asszony nem maradt el a férje mellől: együtt vezették s együtt lelkesítették a népet. Éppen a falu hídján ütközött össze a két csapat szörnyű nagy erővel. Úgy hullott a tatár a hídról a patakba, hogy egyszerre csak megakadt a víznek a folyása. De a vezérrel, Rabsánnal bizony nem bírtak. Kard volt mind a két kezében s úgy vágott jobbra-balra, hogy nem tudtak közelébe jutni. Marcel Gergelynek is kard volt a kezében, de csak egy kard, s nem ült lóháton, mint Rabsán, nagy nehezen jutott közelébe Rabsánnak. De abban a pillanatban, amikor éppen kardját Rabsánra emelte, egy tatár keresztüldöfte a lándzsájával.
Marcel Gergely nem zuhant a földre, mert a felesége összeszedte minden erejét, felfogta estében, aztán ölébe karolta, úgy szaladt vele haza, s ott az urát lefektette, de az ura már szólni sem tudott, csak nézte-nézte hosszan nézte az asszonyt, s a nézésében benne volt a kérés: Hagyj engem, ne törődj velem, eredj vissza, bátorítsd a népet.
Az asszony sírva csókolta meg urát, aztán megragadta a kardját, kirohant a házból messziről kiabálta:
– Rajta, rajta, ne féljetek, mindjárt jön az uram is!
Éppen abban a pillanatban ért a hídhoz, amikor Rabsán át akart ugratni a híd túlsó végéhez. Ám a ló megijedt az asszony villogó kardjától, leugrott a hídról, belefordult a megáradt patakba s belefulladt Rabsánnal együtt. A hidat, ahol ez történt, Tatár hídjának hívja a vargyasi nép, az utcát meg, amelyen a tatárok a faluba jöttek, Rabsán utcájának.
