Élt egyszer sziklavárában egy hatalmas lovag, Barkó nevű, akinek két leánya volt: Pálma és Liliom.
Pálma leány volt, de jobban megülte a lovat akármelyik férfinál, és a kardot is keményebben forgatta. Aki az ő kezét megkérte, annak meg kellett vele vívni, mert megfogadta, hogy csak magánál különb bajnok felesége lesz. De valamennyi jelentkező kérőjét legyőzte.
– Örökre pártában maradsz – mondotta az apja, mikor látta, hogy egyik kérőt a másik után viszik el a térről, kit hamuszínű arccal, a fájdalomtól, kit vérpiros arccal, a szégyentől.
Liliom ellenben szelíd és csöndes természetű volt, legnagyobb öröme, ha lesurranhatott a patak partjára, és elbeszélgethetett a vízi virágokkal, meg a madarakkal. Ő maga is oly fehér és vékony volt, mint a liliom. Az apja nem is szerette.
– Te nem az én leányom vagy – mondotta mérgesen. – A te apád a patak volt, az anyád vízi virág. Pálma az én leányom, mert ő piros, bátor, szép! Eredj a szemem elől!
Ki is használta Pálma, hogy az apja kedvence, mert csak úgy bánt a húgával, mintha nem is a várúr egyik leánya, hanem mindenki pesztonkája lenne. Egy napon deli lovag vetődött a vidékre. Amint kísérőivel a patak mentén lovagolt, meglepetve látta ott Liliomot, akit egy csapat állat, bárány, nyúl, őz, pele, galamb fogott körül és simult hozzá szeretettel. Úgy tetszett, mintha a leány értené az állatok nyelvét és csevegne velük.
– Ej, ej – szólt a bárányhoz – hát megharapott az a csúf kutya? Hadd lám, majd kimosom a sebedet! Hát neked nyulacskám, mi bajod? Megcsípte a füledet a varjú? Hiszen azért még nem esik le a világ feneke.
– Ki ez a leány? – kérdezte a lovag, aki észrevétlenül volt tanúja a bájos jelenetnek.
– Barkó vitéz kisebbik leánya, Liliom – feleltek a kísérői.
A lovag tüstént elhatározta, hogy Liliom lesz a felesége, vagy senki. Barkó vitéz vára elé vágtatott és megfútta kürtjét.
– Ki vagy? – kiáltott le a várúr.
– Lovag vagyok, a leányod kezét kérem.
A hidat leeresztették s a vár piacán már harcra készen várta a kérőt Pálma. De bizony mesterére akadt a kardos leányzó, mert a lovag kiütötte a fegyvert a kezéből.
– Győztél lovag, tied a lányom keze! – kiáltotta Barkó vitéz.
– Nem uram – felelte a lovag –, nem érdemlem meg Pálma leányod kezét, mert én ugyan legyőztem őt, engem viszont Liliom leányod győzött le.
– Liliom? Hiszen annak sohasem volt kard a kezében!
– Nem karddal, hanem a jóságával győzött le. Én az ő kezét kérem.
– Hát ki vagy te?
– Én Levente király vagyok.
Bezzeg mérgelődött Pálma, hogy Liliomból királyné lesz. Későn tudta meg, hogy értékesebb az a győzelem, amit a leány jósággal és szelídséggel vív, mint a fegyverrel kiharcolt.
