Merthogy mi lett Petőfivel ama szörnyű napon, mindmáig titok. Egy tény maradt csupán: Petőfi eltűnt július 31-én, senki nem látta meghalni, holttestét sem, s százvalahány év múltán a csatatér közelében feltárt tömegsírokban sem találták meg csontjait. Tehát hogy ott meghalt, csak feltételezés, bizonyíték rá mai napig nincs. Legendák keletkeztek körülötte, egyebek mellett annak a legendája, hogy mint hadifoglyot elhurcolták az oroszok, s a hatalmas országban, valahol Szibériában – ahová a rabokat mindig küldték –, a cári Oroszországban halt volna meg. E legendákat az I. világháborúban a Bajkál-tó környékére került hadifoglyaink hírei is felélesztették. Hogy ott az oroszok által elhurcolt volt magyar honvédeknek még egy Vengri nevű falu is őrzi az emlékét.
Általuk terjedt el s jutott „vissza” az óhazába az a hír is, hogy Barguzinban volna Petőfi sírja. Nem halt meg, csak megsebesült. És ott temették el 1857-ben… Az akkori sajtóban még fénykép is megjelent az állítólagos Petrovics-Petőfi-sírról.
Mivel a magyarság egyik legnagyobb szelleméről, a világirodalom kimagasló költőjéről van szó, megér(hetet)t volna egy garast ennek a legendának is a végére járni. Hogy valóságalapja is lehet, számtalan példa bizonyítja. Csak egyet idézzünk, Trója legendáját. Kr. e. a XIV. században létezett a város ott, ahol Homérosz öt évszázaddal később a legendák alapján megjelölte a helyét. S amikor Heinrich Sliemannak eszébe jutott, hogy a végére járjon, kiderült, hogy a legenda nemcsak legenda, hanem tényanyag, valós történelem áll mögötte. Keresni kezdte, és meg is találta legenda által megörökített helyen a várost.
Petőfi rejtélyes eltűnése óta nem teltek el hosszú évszázadok, csak alig több, mint másfél, de a magyar tudományosság nem óhajt a dolog végére járni. S amikor 1988-ban akadtak önkéntes vállalkozók és önkéntes támogató, hogy végére járjon, a magyar hivatalosság nem támogatta az expedíciót, s a mai napig akadályozza, hogy a megtalált sír és csontváz azonosságát minden kétséget kizáróan megvizsgálják. A sír feltárói a maguk tudása alapján beazonosították a csontvázat, s azon közel két tucat „azonosságot” véltek találni. Ilyeneket, mint: magasság, koponyaalkat azonossága, a híres, minden kétséget kizáróan létezett, rendellenesen nőtt bal felső szemfog stb. Csak egy dolog hiányzik, elvégezni a genetikai vizsgálatot, amelyre a modern tudományosság képes. Vagy egy, az édesanyától való csontdarabot és a vélt Petőfi-csontváz egy darabját megvizsgálni. Vagy ha nem akarnak „kegyeletsértést” elkövetni Hrúz Mária sírjának felbontásával, Petőfinek Szendrey Júlia révén fennmaradt hajtincsét is őrzi az Akadémia, abból egyetlen szál „feláldozása” is elegendő lenne. De valamiért nem akarják. Bölcsen kijelentik, hogy nincs miért, mert az oroszok nem vittek hadifoglyot. S ha Ferenc József által aláírt levéltári bizonyíték is kerül, hogy de igenis, vittek, akkor azt lehazudják, mint ahogy azt a 1848–49-cel foglalkozó történész, Hermann Róbert teszi. Végül is ő tudja. S úgyszintén kijelentik azt is, hogy az adott csontváz nőé és nem férfié, amit szintén egy nap alatt lehetne tudományosan bizonyítani, de tudós embereinknek nincs szükségük bizonyítékra, mert ők ezt látják, tudják. Minden eszközzel, de legfőképp azzal akadályoznak, hogy a mindent eldöntő vizsgálatot nem engedik elvégezni. S ha mégis elvégezte valaki – ebben az évben, mert egyéb lehetőséget nem engedélyeztek, Hrúz Mária családjának közvetlen utódaitól vett mintával kínai genetikusok 99 százalékos valószínűséggel állapították meg a rokonságot –, azt sem veszik figyelembe, mert: „1849-ben egyetlen magyar hadifoglyot sem vittek az Orosz Birodalom területére. Márpedig, ha ez igaz, akkor értelmetlen Szibériában, Burjátföldön vagy Kamcsatkán keresni Petőfi csontjait.” És: „a barguzini legendát először az 1930-as évek végén az egyik szélsőjobboldali-nyilas lapban publikálták egy csokor hamisított bizonyítékkal együtt” – írja a Hermann-féle cáfolat, amelyben már – amint látjuk – a mindenkori gonoszok, a nyilasok is vezérszerepet kapnak.
Folyik hát a „tekintélyelvű” harc hazugságtömkeleggel az igazság kiderülése-kiderítése ellen. És sajnos ez nem az egyetlen ilyen „terület” a magyar tudományosságban. Elvégre tudják az illetékesek azt is, hogy a magyar nyelv nem az, aminek Czuczor–Fogarassyék belső törvényei szerint látták, s amit a közelmúltban a Semino-bizottság is megerősített, hogy a jelenleg élő nyelvek egyik legősibbje. Hogy ez igaz-e, ennek kutatása ugyanúgy tilalmas terület.
De maradjunk Petőfinél: egyetlen nap alatt meg lehetne állapítani, el lehetne dönteni a rejtélyt, fel lehetne fedni a titkot, ha az igazság érdekelné az illetékeseket. Mert rég nem csupán Petőfi halálának rejtélyéről van szó, a költő amúgy is tovább él százezrek szívében, hanem az ezzel kapcsolatos, így vagy úgy, de mindenképp cáfolhatatlan igazság kiderítéséről.

GAZDA JÓZSEF