Ki tudna pontosan eligazítani jövendő kulturális fővárosunk közelmúltbeli és régebbi művelődési eseményeiről? Mert a hétköznapok, ünnepek, évfordulós történések tiszteletére képzőművészeti kiállítást, író-olvasó találkozót, fotóművészeti tárlatot vagy netán székely dokumentumfilmesek munkáit bemutató filmvetítést szerveznek egyazon időben, órában. Jobbik esetben lopva lessük óránkat a Székely Nemzeti Múzeum felső nagytermében: vajon még elérjük-e a megyei könyvtár szintén emeleti dísztermében egy óra múlva kezdődő rendezvényt?
Sikerült megnéznem Vargyasi Levente és Kinda István Szenesek című dokumentumfilmjét, amely több évtizeddel repített vissza az időben. Mert a boksarakás, a szénégetés nem, de a végtermék, a faszén kezdő szakmunkáséveimhez kapcsolódik. Emlékeim gazdag tarsolyából válogatva mélyebb gyökerekig hatolok: a hároméves udvarhelyi szakiskola után a szentkeresztbányai vasüzemben kezdtem dolgozni. A 17. életévét még be sem töltő lakatost 1958 augusztusában a karbantartók mestere, Orbán Feri bácsi leküldte a nagy öntöde sarkán megbúvó kis kovácsműhelybe. Neki feladatai közé tartozott az üzemi belső szállítást végző tizennyolc pár muraközi ló rendszeres patkolása, a szekerek javítása, valamint a két, nyersvasat termelő faszenes kohó csapolását biztosító acélszerkezetek élezése, újraedzése. Szófogadó tanoncként a rangidős kovács, Simó Lajos bácsi csoportjába kerültem, igyekeztem megtanulni rokon szakmám alapjait: a háromkilós kalapács használatát, a kovácstűz okos kezelését, a faszén minőségének felmérését. Ebben voltak segítségemre korosabb pályatársaim.
A faszén ősi előállítási módja a boksában való szénégetés. Ez a fa kitermelési helyén, az erdőben történik. Száraz talajú, széltől védett tisztáson három darab háromméteres fadorongot vernek le a földbe, egymástól kb. 20 cm távolságra. Ez a gyújtócsatorna, melynek alján könnyen gyúló száraz fahulladékot helyeznek el. A gyújtócsatorna köré két egymás feletti sorban ferdén felállítják a fahasábokat. Ezek tetejére hulladékfát raknak. Az egészet gallyakkal, nedves pázsittal és földréteggel borítják be. Mivel a levegő a máglya alsó részén áramlik be, azt egyelőre fedetlenül hagyják. A felső takaró lecsúszását alátámasztással gátolják meg. A máglyát a gyújtócsatornába dobott csóvával gyújtják be, azután elzárják. Először vízgőz fejlődik. A kiégés előrehaladtával a máglya helyenként megroskad, itt fahasábokat raknak utána. Később az alsó részt is betakarják, s a máglyát tizenkét órára teljesen elzárják a levegőtől. Az égetés a boksa nagysága szerint 10–20 napot vesz igénybe. Egy boksában egyszerre 70–150 köbméter fát égetnek ki. A faszén a berakott fa súlyának 20–25 százaléka lesz. Égetése csak akkor fejeződik be, amikor a boksa hőmérséklete elérte az 500–550 Celsius-fokot. Alacsonyabb hőfokkal tökéletlenül kiégett faszenet kapunk, melynek színe vöröses.
Frissebb emlékem is van a szénégetésről. 2001 júliusában, már nyugdíjasként, Mátraszentlászlóra látogattunk egy erdőkitermelési céghez. Egyik nap a környék szebbnél szebb látnivalói közül Parádsasvárat választottuk, ahol II. Rákóczi alapította az első üveghutát. Az 1776 óta mai helyén működő üveggyár közelében szénégető telep füstölt, amely mellett legnagyobb meglepetésemre egy parajdi család sürgölődött: a mosolygós, bajuszos Gyulai Zoltán, felesége és öt gyermeke. A két nagyobb, egy fiú és egy lány otthon maradt... Tízperces ismerkedő társalgásunk során kiderült, hogy nehéz, de jól fizető mesterség a szénégetés, beszélgetőtársunk huszonegy éve végzi. A rövid megálló alatt kocsinkat, ruhánkat is áthatotta a székely család által működtetett mátrai boksa csípős, könnyeztető, köhögtető, fekete füstje...
Ferenczy L. Tibor
