Megtalálni a szerepeket
Balázs Réka: Nagyon beszabályozták régebb a női szerepeket, a férfiszerepeket. Megvolt a férfimunkának, a női munkának a szerepe. Ez segített a családoknak. A nők tollat fosztottak, a férfiak az istállót takarították. A nők a mezőre ebédet készítettek, a férfiak arattak. Megvolt mindennek a kerete, a helye. Ami most nehéz: belső felelősséggel, közös megegyezéssel kell eldönteni, hogy kinek mi a szerepe a családban. Milyen szokásokat fogadunk el? Most pedig olyan szépen uniformizálódnak a szerepek... Minden családnak magának kell eldöntenie, hogy a női-férfi szerepeket hogyan osztja el. Ennek az egyensúlya határozza meg  azt, hogy mi fog történni.
Papp Adolf:  Van, amikor a családnak teljesen ellentétes a programja. Egyik délelőtt, másik délután dolgozik. A nő kereshet sokkal többet, mint a férje, viszont nincs ideje a házimunkára. Ha a férfi nem érzi „férfiatlannak”, ilyenkor többet vállal a gyereknevelésből, házimunkából... Nehéz egyeztetni. Volt olyan családunk, hogy az egyik fél lemondott a munkahelyről. Rájöttek, hogy a pénz, amit megkeresett, nagyon jó, de hosszú távon inkább előtérbe helyezték a családot, fontosabb volt ez, mint a pénzkereset.
B. R.: A hétköznapok stresz­szét elég nehéz végigélni hatékony kommunikáció nélkül. A hétköznapok kihívása igazából a legkeményebb próbatétel egy családnak. Azért fontos a töltekezés, a hatékony kommunikáció megtanulása, mert a hétköznapok kihívása szétcin­cálja a családot. Mert minden családtagnak más a munkahelye, a hétköznapi programja. Ebben az egyensúlyt megtalálni nagyon nehéz. Az is nehéz, hogy legtöbbször a női mintáink arról szólnak: hallgatni kell és tűrni. És hogy nem szólunk idejében. Hogyha nem kommunikálunk, akkor játszmázunk. Általában a nők hamarabb észlelik, és jelzik, ha gond van.
– Mi történik akkor, ha az egyik fél jelzi, hogy gond van, de a másik legyint egyet: milyen gond, hát ez semmiség!
P. A.: Az a kérdés, hogyan jelzi. Ez megint kommunikáció. Ha azt mondom: Tudod-e, az a helyzet, hogy miattad nem működik ez és ez, akkor nyilván nem lépnek előre.

Nem hibásokat, megoldásokat kell keresni
B. R.: Tudunk segíteni abban, ha kérik, hogyan hívhatják be a társat. Meg tudjuk tanítani, hogy a társ ne érezze bántónak, ne a védekező mechanizmusait indítsa be. Ha bejön az egyik fél, akkor két-három  találkozás után sikerül behívni a társat. Mert végig tudjuk beszélni, hogyan szólítsa meg a társát. Ha úgy jelzi, hogy „elviszlek téged megjavítani, mert baj van”, akkor a másik nyilván nem megy bele. De ha azt tudom a társamnak közvetíteni: „megoldásokat szeretnék, nem hibást keresni, hogy jobban éljünk, működjünk”, a helyzet változhat. Nagyon gyakran esünk a hibáztatásba: hibásokat keresünk, és nem megoldásokat. A probléma sokszor annyi, hogy ki a hibás, s ott meg is áll. Eldöntjük, hogy ki a hibás, s azzal úgy tűnik, meg is oldottuk. Pedig nem ez a megoldás... Vannak, akik nagyon dühösek ránk, mert nem vállaljuk a bíró szerepét... A problémát lehet úgy ­ven­­­­­­­­­­­­­­­­ni, mint egy fejlődési lehetőséget. A konfliktus lehet egy elakadás valahol, amit ha sikerül átlépni, nagyfokú fejlődés következhet be. Természetes, hogy minden családban van és lesz is konfliktus. Ez együtt jár a családi élettel. Az emberi élettel. A konfliktus vagy probléma nem mindig bajforrás, hanem lehet fejlődési lehetőség is. Az egyik megoldás, ha megtanulnak hatékonyan kommunikálni.
P. A.: Ami a fejlődést illeti: az elején csak a feleségek, a nők jöttek. Ezelőtt tíz évvel arra tanítottuk őket, hogyan kell a férjeket behozni. Hatalmas ­változás történt: csak ebben az évben három férfiember jött be, aki kérte a családterápiát. Éveken keresztül nem volt az, hogy férfiember kérjen segítséget, s most egyre több. Azt jelenti, hogy változás történt... Leegyszerűsítve: mindenki oda vonzódik, húz, ahol értékelik. Ha ez a család, akkor oda megy, ha ez a munkahely, akkor oda, ha egy másik ember, akkor pedig oda. Mindenki ott érzi jól magát, ahol biztonságot, dicséretet és szeretetet kap.

Kérdezett: Józsa Zsuzsanna