Boldogulni vágyó, tehetséges háromszéki fiatalok itthon nem találják az utat, amelyen járni szeretnének, s a keresés sok esetben nyugat-európai országokba vagy óceánokon túlra kényszeríti őket. A papolci dr. Igyártó Botond Zoltán biológus kutató szakterülete az immunológia, azon belül is a dendritikus sejtek, melyek mint valami „karmesterek” irányítják szervezetünk védekezési mechanizmusait a betolakodó kórokozókkal szemben. Az ifjú kutató azon dolgozik, hogy a „karmester” mozdulatait megfejtse, és értelmezze a rájuk adott válaszokat.
Igyártó Botond 1980. április 5-én született a papolci kémiatanár-iskolaigazgató apa és magyar szakos tanárnő anya harmadik gyermekeként. 1998 és 2002 közt a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetem biológia szakán tanult. Az egyetem befejezése után öt évig Budapesten élt, közben tovább tanult, és 2007 januárjában megszerezte a doktori fokozatot a budapesti Semmelweis Egyetemen. 2008-tól az Egyesült Államokban, Minneapolisban élt nejével, a székelyudvarhelyi születésű Horváth Zsuzsanna biológussal. A Minnesotai Egyetemi Laboratóriumban a sejtkutatás, az immunológia doktoraként kutatással foglalkozott. Idén új lehetőség adatott számára Texas államban.
– 2015 júliusában Minneapolisból (Minnesota állam) leköltöztünk Dallasba (Texas állam), ahol a Baylor Kutatóintézet (Baylor Research Institute) immunológia részlegén (Baylor Institute for Immunology Research) nyílt lehetőségem saját kutatólaboratóriumom elindítására – újságolja Botond. – Ez egy új fejezet a kutatói pályafutásomban, amely rengeteg felelősséggel jár, és remélhetőleg hozzásegít majd a hazatérésemhez is. Időközben pedig megpróbálok hozzájárulni a magyar/székely hírnév határon túli öregbítéséhez. Egyelőre még ketten vagyunk, de remélhetőleg hamarosan ezen a téren is új fejezet nyílik az életünkben.
Botondot, papolci falustársamat kisgyermek kora óta ismerem. Édesapja, az igazgató úr nemcsak velünk, egykori tanítványaival volt igen szigorú, hanem két fiát sem kímélte a kemény munkától. Mondják, a gyermekkori fizikai munka életre valóvá alakítja majd felnőttként az embert. Botond traktort vezetett gyermekkorában, egyetemi szünidőkben apja cséplőgépével a mezőn vakációzott. Családi méhészetükben is akadt számára éppen elég munka. Ha valakit, őt igazán életre nevelték, hiszen kemény, megfeszített fizikai munkával töltötte papolci éveit. Amerikában is meg kell fogni a „kapa” nyelét – mondja Botond –, ha valamire akarja vinni az ember. Rengeteg pénzbe kerül, ha céggel végezteti a munkát.
Rég elkerült a faluból, de mindenki így emlékszik kedves, tisztelettudó egyéniségére, mosolygós arcára. Annyi munka közepette mikor döntötte el, hogy a biológusi pályát választja? – kérdeztem elektronikus levélben.
– Maradjunk annyiban, hogy a Fennvaló akarta így. Az igazat megvallva, én soha nem készültem biológusnak. Későn érő típus voltam, vagyok, így érettségi után nem teljesen voltam tisztában azzal, hogy merre tovább. Mivel mindig is szerettem a sportot, elhatároztam, hogy megpróbálom a tornatanárit. Ha jól emlékszem, annak idején a felvételihez kevés biológia mellett kivételesen jó sportteljesítményre lett volna szükség. Időm viszont a papolci méhészkedés, aratás meg egyéb kerti, mezei munkák mellett csak a biológia átlapozására maradt, így az utolsó pillanatban a biológia szakra felvételiztem. Itt viszont már az első év után tudtam, hogy ezt a „kényszerpályát” rám szabták.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a kutatói pályával? Mikor kezdett érdekelni?
− Elsőéves egyetemista voltam a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem biológia szakán, amikor édesapámnál egyszerűnek induló tüdőgyulladás autoimmun (az immunrendszer a saját szervezet ellen fordul) betegséggé fajult, és ő kritikus állapotba került (felépülését a marosvásárhelyi kórház hematológusának, dr. Benedek István szaktudásának köszönheti). Ezen személyes érintettség indított el a kutatói pályán, és sarkallt az immunrendszer működésének kutatására, tanulmányozására.
– Voltak olyan tanáraid iskoláid során, akik maradandó szép emlékek az életedben? Akik nagy hatással voltak rád?
– Természetesen, voltak, vannak és remélhetőleg lesznek is. Nem is próbálok meg neveket sorolni, mert túl hosszú lenne a lista, hiszen az iskolai tanáraim mellett rengeteg olyan családtag, barát, sőt idegen nevét is említhetném, akik nagy hatással voltak rám. Ezzel csak a társadalom, közösség egyénformáló erejének fontosságát szeretném hangsúlyozni. Az ember élete a folyamatos tanulásról szól, így nagyon fontos, hogy a gyerek minél hamarabb megtanuljon és magáévá tegyen egy olyan értékrendet, amelyre a későbbiekben építhet.
– Miért éppen Amerika?
– Nem anyagi problémák miatt kerültem az Egyesült Államokba, azt viszont nem tagadom, hogy itt összehasonlíthatatlanul könnyebb a megélhetés. Kijövetelem oka a nyelvtanulás, tapasztalatszerzés, kapcsolatok kialakítása és karrierépítés volt. Mindezek egy közös célt szolgálnak, a hazatérést és a megszerzett tudás, tapasztalat majdani otthoni kamatoztatását. Sajnos, a hazatérési feltételek biztosítását sem a romániai, sem pedig a magyarországi illetékes szervek nem tartják fontosnak, nem könnyítik meg a hazatérni vágyó kutatók dolgát. Ezért maradnak, ragadnak „kint” hazánkfiai.
– Milyen érzés több ezer kilométerre lenni a szülőhelytől, családtagoktól? Van úgy, hogy a honvágy hazahozna?
– Az első évben volt kissé szokatlan és újszerű érzés, de mára már, kialakítva szociális kapcsolathálónkat, megismerve a környezetünket, képesek vagyunk az otthonihoz hasonlóvá tenni az életünket. Természetesen van honvágyunk, de meg kell küzdenünk vele, különben nehéz, sőt lehetetlen lenne külföldön élni és dolgozni. A honvágy leküzdése könnyebb korunk technikai fejlettsége mellett. Folyamatosan kapcsolatban vagyunk szeretteinkkel, hol telefonon, hol pedig élő videobeszélgetések révén. Az otthoni történéseket nyomon követjük az elektronikus sajtón keresztül. Ünnepekkor azért a szeretteinktől való távollét elérzékenyít, de például karácsonykor ugyanúgy díszítünk fenyőfát, ugyanúgy főzzük meg a töltött káposztát, mint otthon, és még sorolhatnám. Feleségemmel együtt aktívan részt veszünk az itteni magyar közösség rendezvényein. Amikor „mehetnékünk” támad, az Amerikai Egyesült Államok leírhatatlanul változatos éghajlatát és domborzatát kihasználva az otthonihoz hasonló tájakra kirándulunk. Ez persze nem ugyanaz, tudom...
– Mit üzensz, javasolsz a fiatal, erdélyi tanult embereknek? Kövessék példádat, külföld a boldogulás lehetősége? Hogy látod ezt?
– Akinek lehetősége adódik, hogy külföldön munkát vállaljon, annak csak azt tudom üzenni, hogy feltétlenül vágjon bele. Természetesen, ezzel nem a szülőföldről való elvándorlásra akarom buzdítani a fiatal értelmiségieket. Viszont ezáltal lehetősége nyílik az illetőnek, hogy megismerkedjen más kultúrákkal, gondolkodásmódokkal, tágítsa világszemléletét, és magába szívja szelektíven mindazt, amit visszatérve a szülőföldre kamatoztatni tud és a közösség javára fordíthat. Szeretném hangsúlyozni, hogy az ultraliberális „értékrendet” meg a szelektíven alkalmazott demokráciaelveket, amelyeket napjainkban a modern, nyugati világ meghatározó elemeinek tartanak, nem sorolnám azok közé, amelyek a székelység javát és jövőjét szolgálnák. Zárszóként hadd fűzzem hozzá, Papolcról is el lehet indulni, akár a kétkezi munka mellől is, vagy bárhonnan, de sikereket elérni csak az tud az életben, aki céltudatosan indul el, és sokat-sokat tesz azért, hogy álmai valóra váljanak.
BEDE ERIKA
