Nem is emlékszem már minden madaramra, csak a Mátyás maradt meg emlékezetemben, mert különös teremtés volt, és sajátságos vége lett. Egy szegény asszony hozta a ködmöne alatt; nagy óvatosan körüljárta az udvart, benézegetett a kocsiszínekbe, a kertek, a farakások alá.
– Mit keres?! – rivallt rá a hajdú.
– A kis „szolgabírócskát”.
– Mi jót hozott?
– Egy kis szajkócskát hoztam őkegyelmének.
– Laci! Laci! – kiáltozá a hajdú, mire én lemásztam a szénás padlásról, és átvettem a madarat, akárcsak egy király, akinek a hódolati adót hozzák.
– Szép vagy, szajkó – mondám, a tarka barkóját megsimogatva.
– Egy nagy úré volt ez, kérem alássan, Baloghy nagyságos úré, azé a híres követé… most, hogy ím’, meghalt, én takarítottam rá, hát rám maradt a szajkó, egyik rokon sem vette el, de mivelhogy Mátyásnak hívják az uramat is… Börcsök Mátyás, megkövetem alássan… hát nem tűrhettem otthon, hogy az uramat bizgassa egy közönséges oktalan állat…
– Hát tud beszélni?
– De még hogy! Tud az még tán olvasni is. Maga a nagyságos úr tanítgatta, Isten nyugasztalja. Pi, pi! Adja csak ide az én kezembe, úrficska, majd megszólaltatom én mindjárt.
Az asszony megfogta, meglóbálta, mire a szajkó érthetően rikácsolta:
– Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!
Kacagtam, ugráltam örömömben. Az ördögbe is, egy tudós madár, amelyik emberhangon biztatja magát! Ritka dolog, az bizonyos.
– Nohát már most mit akar? – kérdé János hajdú, s nagy kegyesen megveregette az asszony vállát.
De már én nem hallgattam az ő ügyét-baját. Az udvar tele volt panaszosokkal, de mit törődtem én apró-cseprő bajaikkal. Én nagy gyönyörűséggel merültem el a szajkóm nézésében. Én és a macska, mely fölmászott a folyosóoszlopra, s onnan leselkedett a rozzant kalitka új lakójára. Mátyás, amint illik egy félelmet nem ismerő madárhoz, nagy nyugodtsággal illesztgette, igazgatta a tollait, a csőrével megkopogtatta a kalitka farácsát, míg apró, okos szemeivel kíváncsian nézegetett szerte.
Egyszerre megrázta magát, szétcsapott szárnyaival a rácsok között, és hopp!, a rosszul bevert szegről lefordult a kalitka, s lent a téglaköveken összetört.
A lesben álló macska villámsebességgel ugrott le az oszlopról, hirtelen elkapta a szajkót, s falánk szájában tartva a boldogtalant, rohant vele tüskön-bokron át a pajta tetejére. A megijedt szajkó torkaszakadtából rikácsolta a macska fogai közt:
– Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!
Az udvaron összegyűlt panaszosok nagy hahotára fakadtak, én meg dühösen rohantam a macska után, de – már későn. A kút melletti fűzfán egy csomó veréb csipogott eszeveszetten, mintha azok is kacagnák: Hahaha! Biztathatod magadat! Bolond szajkó, hahaha! Lám, ennyit érnek az értelem nélkül betanult szavak! Még a halálod is nevetséges, hahaha!
És messziről még mindig hangzott, bár már csak tompán, elhalóan: Ne félj, Mátyás! Ne félj, Mátyás!