Nagy bölcsességre, a történelmi távlatokban való gondolkodás kivételes képességére utal, hogy – bár törvénykönyvének bevezetőjében „az ókori és mostani császárok” követésére hivatkozik – országát nem más államok mintájára szervezte meg, hanem a sajátos magyar viszonyokhoz igazítva, „mivel minden egyes nép a maga törvényeit alkalmazza”. A fejedelemség intézményét a királyságéval felváltva kora modern politikai intézményrendszerét alapozta meg, az általa bevezetett közigazgatási felosztás, a megyék és egyházmegyék rendszere szinte változatlan formában ma is él. Legnagyobb horderejű döntésének mégis az bizonyult, hogy a kereszténység felvétele során a római egyházhoz csatlakozott, Magyarország ennek köszönhetően válhatott latin írású és műveltségű országgá, így lehetett az évszázadok során részese a – mai fogalommal élve – nyugati civilizációnak.
Szent István nagy műve azonban mindmáig nem teljesedhetett be. Az állam működését szilárd alapokra helyezte ugyan, de méltó utód hiányában az ország hanyatlásnak indult, alig három évszázad múltán össze is omlott. Károly Róbert Szent István országalapító módszerével még felépítette Magyarországot, de a történelem, a magyarság esetében legalábbis, többször űzte kedvenc játékát: jó néhányszor ismételte önmagát. Hogy mégis akadt mindig – ma is – az államalapítóéhoz ha formátumában nem is, de az újrakezdéshez szükséges eltökéltségben, a magyar jövőbe vetett hitében hasonlatos gondolkodású államférfija, az talán nemzetünk legnagyobb erénye. Mert mindannyiszor az évszázadok során, török ellenében, osztrák iga alatt, kommunista fojtogatásban, neoliberális országkiárusítás után, legújabban az uniós olvasztótégelyben újra és újra államot kellett alapítanunk, függetlent, melyben a „nép a maga törvényeit alkalmazza”. És mindig a Szent István-i szellemben, melyet intelmeiben így fogalmazott meg: „Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat.”