De a szöveg csak folytatódik. Már belefáradtál az üres gondolatmenetekbe. Vágysz valamire, egy igazi ünnepre. Tátongó űr van, nincs is ünnep, csak egy formaság maradt, amit nem vagy képes megtölteni… Ezt nem viseled el. Aztán mégis tovább folytatod, mert sosem volt gondod a szembesítéssel. Most sincs. Felmerül benned, vajon érdemes-e tovább haladnod. Nem tudtál meg semmit. Inkább kihagynád a közepét, egyszerűen a végére ugranál... Úgy érzed, hogy ha eddig eljutottál, akkor kijár, hogy megtudd, mire megy ki a játék. Merthogy ez egy játék, és az, hogy itt vagy benne, mutatja a türelmességedet. Ez a fajta megfelelni vágyás azt jelzi, hogy kiérdemelheted a figyelmet, és azzal, hogy tovább lépsz, számodra is lényeges információkig juthatsz el.

Peregnek a gondolatok, egyre jobban érdekel, mi sül ki ebből. Elámulsz, hogy valami olyasmivel találkoztál, amivel eddig sehol, bár mosolyogsz, mert egyelőre nincs logikus magyarázat arra, hogy egy cikk március 15-ről miért kell, hogy ilyen legyen? Aztán lassan felmerül benned, hogy az átlagost átlátni könnyű, mert egyszerű, és hemzseg a közhelyektől, míg az, ami sokkal értékesebb, nem magyarázható el néhány mondatban. Gyorsítasz, élvezed, ahogy peregnek a szavak, másokat már régen eltántorított volna az ilyen kuszaságban feltárhatatlan gondolatmenet. Megérdemled, hogy beleburkolózz ebbe a környezetbe, hogy figyelhess, érthesd, nyomon követhesd, hogy mi az, amiért érdemes volt eddig eljutni.

A világ, amely feltárul előtted, ismerős jegyeket hordoz. Felismered magad a sorsok között. Odaadó olvasásoddal közelítesz a lényeghez: van nekünk egy ünnepünk. De lehet, hogy nem is a miénk. Persze, rázod a fejed, mert lehetséges véleményeket mondani merő felelőtlenség, hiszen hiába érsz végig a sorokon, nem fogsz feltárulkozni, válaszaid kimerülnek majd a méricskélésben. Miért? Mert nem szereted az ilyen feleslegesnek tűnő bonyolultságot, egyszerűbb képletre vágysz. Pedig ha eddig eljutottál, akkor bátran beláthatod, hogy a te lelked is legalább olyan bonyolult, mint amilyen utat ez a cikk is próbál mutatni. Egy célhoz. A célhoz, amelyet már régen szerettél volna magad előtt látni, hogy az ünnepi szertartás ne felszínes legyen, valóban érdemes legyen kibújni a szobád négy fala adta biztonságból, kellő távolságtartás mellett belekóstolni mindenbe, ami érdekelhet, legyen az gyerekkori emlék, történelmi tájékozottság, tapasztalt örömök és kudarcok izgalmas egyvelege. Motoszkál azonban benned a gondolat, hogy ez a végeláthatatlan folyamat milyen végső eredményre vezet majd, ezért maradsz, legyűröd az utolsó szöveggombolyagokat is, és állhatatosan kíséred tovább a vibráló betűket.

A kitartásod eredménye, hogy immár belül tudhatod magad azon a körön, akivel szívesen elbeszélgetnél a politikáról és a székely hazaszeretetről, mert az első elvárásomnak már meg is feleltél, és, bár többet nem írhatok, most már sem te, sem én nem vagyunk biztosak abban az állításban, hogy tudjuk, mit is jelent (meg)emlékezni… Talán már azon is elgondolkodhatsz, hogy Te ki vagy, és hogy ennek az egésznek mi az értelme?