Ferenc fia a prágai konzervatóriumban tanulva jegyezte el magát egy életre a zenével és a zeneszerzéssel. De első próbálkozásai kudarcba fulladtak. Bécsben telepedett le, ahol megtapasztalhatta az első elismeréseket. A mosoly országa (Berlin, 1929) újabb mérföldkő az operett történetében...
Bocsásson meg a kedves olvasó, kissé megtévesztő lehet a választott címem, amit előbb kigondolok, s köré fonom mondanivalóm. A mosoly országa lehetne a mienk, Erdély vagy anyaországunk, de ily minősítésre még várnunk kell. Leszűkítem a cím „hatáskörét” városomra, a székelység jelenlegi, netán Európa majdani kulturális fővárosára. És maradok a mosoly városnegyedével, Új-Szemerjával. Bár lakónegyedemben a postaügynökség elköltöztetése óta sok idős ismerősöm arcáról eltűnt a mosoly, azért nyugdíjas korunkra sem maradtunk teljesen mosolytalanok. Megtaláltam majd’ mindent, amit keresek az iskolások tan- és írószerboltjában, amelynek Heuréka a neve. De kedves, fiatal patikuslányoktól, asszonyoktól vásárolom családorvosom receptje alapján a Pro-Sanában a pirulákat, amelyek mellé hamarabb teszik markomba a visszajáró aprót – megköszönve, mosoly kíséretében, hogy náluk vásároltam –, mint ahogy magam jelezném hálámat irántuk. Szinte nem is a közelségük okán keresem fel naponta a Noraxa-Fruct kis vegyesboltját, a hozzánk 1973-tól hűséges Kovamat élelmiszer-, piperecikküzletet, hanem az ott dolgozó nők kedves mosolya-modora miatt is!
A több mint négy évtizedes sepsiszentgyörgyi múltam ideje alatt nagyon sok munkással és értelmiségivel volt alkalmam megismerkedni. Az Új-Szemerján épült tömbházakban végleges otthonra leltekkel köthettem életre szóló barátságot. A Golgota kereskedelmi központban létesült üzletek vonzáskörében vásárlók közül egy nyugdíjas tanítónő, volt színházi alkalmazott sietve közelít. Sejtettem, fontos mondanivalója akadt régi találkozásunk óta. Kissé zavart mozdulatokkal keresgél táskájában szavak kíséretében: ne siess, mutatni szeretnék valamit. A mindig mosolygós édesanya, akit a sors eléggé próbára tett, megviselt, ezúttal osztozni szeretett volna anyai-szülői örömében. Ezért adta kezembe lapunk július 9-ei számát, hogy olvassam fiáról, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum könyvtárosáról szóló emberközeli, nagyszerű riportot... Szégyenkezve vallottam be: olvastam, csak azt nem tudtam, hogy a te fiad vitte végbe ezt a nagyszerű sportteljesítményt! Amire magam is büszke vagyok városom polgáraként, és átérzem-megértem szülői büszkeségedet, örömödet.
Háromszék nem alkudott 1848–49-ben! És a háromszékiek nem alkusznak 2015-ben sem – állapítottam meg önmagamban, amióta az utóbbi években oly sok mosolygó szülővel találkozom városnéző útjaim során!