Hol a haza? A magasban – mondják.
Vagy lenn a mélyben? – kérdezek vissza.
Mert mindazt, mi voltam, égbe vonják,
de e föld az, mely vérem beissza.
 
Éltem hazátlanul – mondták is.
Nincs rokonod, se végről, se szegről.
Ez van. De mi befogadunk máris.
Csupán mondj le néhány ékezetről.
 
És: „Nem az vagy, kinek magad véled!”
Ezt is mondták – a nyelvemen. Az ám!
„Szavunkat – lásd be – hiába érted,
te ott vagy a palánk túloldalán!”
 
Ki mindnek túloldali, e térben
nem mi – mindig csak a másik.
S elutazik egy ékezetben,
honát keresvén – a túlvilágig.
 
De addig is, míg Gábor és Mihály,
két nagyapám, keblére ölelne,
hallgatok. Mint reszkető vad, mely kivár.
Mint ki hazát a mélységben lelne.
 
Mint ki hisz, mert nem hinni nem mer,
bár ellene szólna száz meg száz ok.
Mint Istennel áll a hívő ember,
a hazával én már csak így állok.