Hűvös nyári éj van. A sűrű csöndben szuszog az észrevétlen természethad apraja-nagyja, élteti a szépet, míg a teremtés koronája, az ember nyugvását éli. Milliárd csillag ragyog anyám virágoskertje felett, házunk födelén. Itthon vagyok.
Nem oly régen volt, hogy csak anyám kíséretében mertem a sötétségbe lépni, s most üdvös az éj, a magányos lét. Udvarunkon egymásnak estek az időegységek, szétguruló időkockák lábatlankodnak szemem előtt. Itt veszekednek a múlt erényei az öreg diófa alatt, ki áldozott kevesebbet önmagából a harmóniának, mely eszme kövesedett meg, hogy a remény föladta szolgálatát? Szabad az ég, alatta várok, valami megoldást küldhetne önmagának a csend. Itt mindenki önmagáért van, mert mindenki alszik. Csak anyóm énekeit fújdogálja a babonás hold néha.
Mily közelre jött a múlt! Egészen itt van, alattam, rajta ülök. Én vagyok. Itt botladoztam a növekedésben, itt erősödtek meg csontjaim, itt szőttek jövőt létemnek Isten gondolatai. Itt kezdődött a vég. Azóta csak toldom a létet. Azóta vagyok idegen. Így érezhetem a virágok rívását illatukban, így vagyok egy e földdel. Minden belőlem rebben. Kint az öreg fakerítést porrá őrölte a gyökértelenség, a tárgyakat becsomagolta a lét, a törvényszerűségek katonái görbülten állnak vigyázzba, mert az Úr virraszt felettük. Eltéveszti nyílását a kilincs, az irányok összecsomósodnak, vak, toldott ablakokra isa pur és hamu kövesedett. Semmi nem fogad be, mert itthon természetes vagyok. Apránként észlelem a korlátokat, miféle anyag vagyok én? Nem jár erre vonat, nincs ország, nincs útlevél, kinek a gondolata vagyok? Akár nem is lehetnék.
Min múlik, hogy vagyok? Anyám. Didergésemre nyit, miért nem alszom, kérdi, és fölébredek. A fény, az illatok túl erősek! A sikolytó csend, a fehér, betű-árva gyártatlan tekercs üres, itt nincs készen kapott világ, itt nincs lehetetlenség, csak nyers valóság. Itt van a szép, az eredet! Itthon vagyok, e szent zarándokhelyen, és nem alhatok, anyám! Jövendölő szemeit lehunyja, tiszteli a titkot, nem sóhajt már, csak hallgat. Az írástudók is Jézus hallgatásába vesztek bele. Anyám mellett homály vagyok. Nem értjük egymás nyelvét, csak a szívünk ugyanaz.
Talán eszmékben kellene hinni, nagyokban, a legnagyobbakban. Az embert körülöleli a porlasztó önvégzet, az embert nem kellene vádolni. Az ember csak ritkán és az egyes lehet isteni. A hűségben kell hinni, nem a hűséges emberben. Az ember többletlehetőségektől, a korlátok, a szentségek áthágásától várja önmegvalósíthatóságát. Erényekben kellene hinni. Istenfélelemben. Alig maradt valami „Ádámból” bennünk. Megkaptuk a csinált világot, gépek között gépek vagyunk. Elsiettük az életet. A részeket az egésszel összetévesztettük, és egyszerre akartunk élni, meghalni.
Sokat reméltem én e ház küszöbén, és rám szakadt a hit. Az időbe hasít a hajnali harang, nyüzsgő folyamatok ébredeznek, elindult az élet. Az ébredők álmát alszom én. Ösvényt verek az eleven hiedelmek s a tanult dogmák között, kibékítem Pestet szülőfalummal, és az éjtől már nem félek. Így orvosolja bennem a fogadás a kérdést, az örömet, így köszönt az otthon engemet. Összecsukott kézzel élek, mindenre vigyázni kell. Ahogy vigyáz reánk, e kisgödör magyarjaira az Isten gondolata. Esténként összeülünk egy morzsa kultúrára, nemzeti ünnepet űzünk, magyar dalt himnuszszóra, és olyan szép az Etelföld! Ahol megállt az idő, ahol a lét gyökerét gondozni lehet, ahol összeér a föld az éggel, ahol addig forog a föld, amíg vonzza a szeretet. Így lett haza vándorlásunk, így tartott ki megmaradásunk. A szeretet egészen egyszeri egyedit terem.
