A szolga mélyen meghajolt Asztrik előtt.
– Atyám, a fejedelem a toronyszobában vár.
Asztrik gyors léptekkel átment a palotaudvaron – szolgák és főrangúak mély főhajtással üdvözölték őt –, egy széles folyosó végén zegzugos lépcsőre kanyarodott. Sietett szeretett fejedelme elé, hogy meghallgassa parancsát.
István – akit keresztsége előtt Vajknak hívtak – a toronyszoba ablakánál állt, szeme a hegy lábától a messzi láthatárig húzódó varázslatos tájat pásztázta, bár arcáról ítélve, gondolatai aligha időztek most a tájnál.
Asztrik tisztelettudóan megállt az ajtóban. Hallgatott, nem akarta megzavarni gondolataiba mélyedt uralkodóját.
István, anélkül, hogy feléje fordult volna, így szólt:
– Asztrik, Krisztus országává tettük Pannóniát, itt az ideje, hogy munkálkodásunkra a pápa úr áldását kérjük. Eredj Rómába, és kérd meg Szent Péternek, az apostolok fejedelmének örökösét, hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével főegyházzá szentelje és a többi püspökségeket is megáldja. Küldjön nekem egy megszentelt koronát, hogy e tisztességre támaszkodva, amit Isten kegyelméből elkezdtem, még szilárdabbá tehessem.
Csak most emelte tekintetét Asztrikra.
– Indulj, Asztrik, ne késlekedjél! Gyűjts magad köré méltó kíséretet, vigyél ajándékot mindenből, amit gazdagon ad ez a föld!
Asztrik még aznap hozzálátott a készülődéshez. Kijelölte, kik utaznak vele, parancsot adott az ajándékok összegyűjtésére, és napokon belül elindult Róma felé.
Már Itáliában jártak, amelynek földjén Asztrikon mindig különös meghatottság vett erőt, nemcsak azért, mert itt állott vallásának fővárosa, s itt élt az az ember, akit Krisztus helytartójának szemeltek ki, de meghatotta őt a mediterrán ég kéksége, a táj lágy dallamossága, a növények lobbanni kész zöldje.
Egy keresztútnál emberei felriasztották mélázásából.
– Valamilyen csapat közeledik felénk – jelentették, s a kísérők kissé keményebben markolták a kantárszárat, egy érintéssel meggyőződtek, hogy helyükön vannak-e a fegyverek.
De ahogy közeledett a csapat – lovasok, társzekerek és gyalogos szolgák –, úgy engedett a feszültség, mert látszott, az idegenekben nincs támadó szándék, s aztán végleg elpárolgott minden gyanújuk, amikor meglátták, hogy a menet előtt keresztet visz egy ifjú lovas.
A két csapat összetalálkozván megállt, Asztrik látta, hogy az érkezők vezetője egy főpapi méltóságjelvényeket viselő idős férfi.
– Kik vagytok? – kérdezte Asztrik a kölcsönös üdvözlés után.
– Urunknak, Mieskónak, a lengyel fejedelemnek követei vagyunk. A pápa úr jeles mívű koronát készíttetett fejedelmünknek, s most azért igyekszünk Rómába, hogy hazavigyük neki.
– Mi pedig a magyarok fejedelmének, Vajknak, aki a keresztségben az István nevet nyerte, követei vagyunk, s avégett jövünk, amit ti már elnyertetek: koronát kérünk fejedelmünknek, hogy királyunkká lehessen.
A két főpap megörvendezett a találkozáson. Elhatározták, hogy együtt folytatják az utat Róma felé.
Estére kelve már meglátták az örök város tornyait.
– Itt letáborozunk, s holnap a szentatya elé járulunk.
Felverték sátraikat, tábortüzeket gyújtottak. Rómában II. Szilveszter pápa is álomra hajtotta fejét. Alighogy elaludt, nagy fényesség öntötte el a szobáját, s a fényből egy ragyogó arcú ifjú lépett elő. Így szólt:
– Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában ismeretlen nemzet követei jönnek hozzád, akik tőled fejedelmüknek, az apostoli áldás ajándékával egyetemben, királyi koronát követelnek. A koronát, amelyet Mieskónak csináltattál, ne habozz nekik adni! Mert tudd meg, hogy ez fejedelmüknek, a dicső királyi ranggal együtt, élete érdemeiért jár.
Az ifjú eltűnt, a fény kihunyt, a pápa fölriadt álmából, feszülő dobhártyával hallgatódzott, de egy pisszenés sem zavarta a zengedező csöndet. Fölkelt, abba a terembe sietett, ahol vörös bársonyra helyezve várakozott a korona, hogy másnap Miesko követeinek átadják. A pápa figyelmesen nézte a koronát, mintha azt várná tőle, hogy megszólaljon. S akkor a korona hirtelen felizzott, ragyogása betöltötte a termet.
A pápa meghajtotta a fejét.
– Legyen, Uram, a te akaratod szerint.
Másnap megérkeztek a küldöttségek, a pápa maga elé rendelte Asztrikot, s a bíbor palástra helyezett koronára mutatott.
– Vidd el ezt a koronát fejedelmednek, s vidd ezt a keresztet is – egy keresztet nyújtott át Asztriknak –, mert én apostoli vagyok, a te fejedelmed viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa. Ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem őt oktatja, az egyháznak és népeiknek mindkét törvény alapján történő igazgatását.
Asztrik diadalmenetben vitte haza a koronát és a keresztet, s Istvánt nagy pompával és ünnepélyességgel királlyá koronázta.
