Elnapolták a pedagógusok béremelési kérelmének alapos megtárgyalását – megoldásról ne is beszéljünk –, egyebek mellett a szintén elodázott adótörvénykönyvre hivatkozva. Pedig a tanárok, tanítók is megalapozottan kifogásolják, nem elég a fizetés, többet érdemelnek.
Hiszen motivált, felkészült, önmagát folyamatosan képező oktatók nélkül nincs jövő. Nincs orvos, se köztisztviselő, se politikus. A kormány mindeközben – noha nem zárkózik el a tanügyi alkalmazottak fizetésemelésétől, sőt, ugyanannyi pénzt szán erre célra – egyre nehezebben tudja kezelni az állami alkalmazottak irányából érkező bérköveteléseket, az elégedetlenségi hullám, az érintettek türelmetlensége folyamatosan nő.
A nagyobbik baj viszont az, hogy választások felé közeledve a bukaresti kabinet a legegyszerűbb és legszélesebb tömeget érintő megoldást választja: egészségügyben és tanügyben egyaránt egységesen, az egész ágazatot egyformán érintő százalékot határozva meg. Populista, szavazatgyűjtő intézkedések, mert a probléma gyökere ennél jóval mélyebb: mind az egészségügyi, mind az oktatási rendszert kellene egyszer s mindenkorra átalakítani, működőképessé és hatékonnyá tenni, hogy az abban dolgozók elégedettek és jól megfizetettek legyenek. És mindemellett elégedett legyen az orvosoknak kiszolgáltatott beteg, illetve az iskolába járó diák is.
Ám ez jóval bonyolultabb feladat, mintsem kormányzati szinten benyúlni az államkasszába, és néhány százalékkal lehetőleg minél több ember fizetését megemelni. Rendszereket ésszerűsíteni sokkal nehezebb, mint megfelelni választási céloknak. Egy egész állam vergődik a tehetetlenség hálójában, miként működhetnének jól annak intézményei? Ponta és csapata ebben a pillanatban már képtelen radikális, akár egészségügyet, akár tanügyet korszerűsítő intézkedéseket hozni, így hát csóválhatja a fejét a jegybankelnök, bért emelnek, s utánuk az özönvíz.
Pedig pusztán a fizetésemelés – kérheti köztisztviselő, polgármester, orvos, tanár, rendőr, tűzoltó és pénzügyőr – nem oldja meg az államszerkezet negyed százada halogatott korszerűsítését. Az egyszerű, ismert problémák kezelése helyett, mint a közpénzekkel való visszaélés, illetve a megfelelő teljesítmény értékelésének hiánya, bürokrata óriásgépezetet tartunk fenn. Igaz, ezért már nem szerveznek tüntetést a szakszervezetek sem, holott a működésképtelenségből fakadó problémák mélybe rántanak egy egész országot. De sebaj, választásokig még csurran-cseppen valami, aztán maradunk Pató Pál atyafink közismert jelmondatával – „Ej, ráérünk arra még!” –, illetve az örök reménnyel: majd csak lesz valahogy.
