Magzatkoromból emlékszem a há­borúra, az akasztottak erdejére. Azóta is hideg veríték ül ki homlokomon, ha fegyverropogást, robbanásra emlékeztető hangokat hallok. Nem szeretem a fegyvereket, a katonákat, a fegyvereket kedvelő embereket. A vadászathoz sem vonzódom, a vadászok iránt táplált rokonszenvem is csak addig tart, amíg etetik a vadakat. A kötelező katonai szolgálatot is sikerült még kellő időben úgy bevégeznem, hogy kezem puskát nem érintett.
Egy krasznoarmiejec ’45 februárjában megakadályozhatta volna a megszületésemet, de anyám olyan erővel kiáltott rá, hogy egyből letette a fegyvert. Így maradt életben apám is.
Kicsit angolkórosan jöttem a világra. „Nem az angolokkal és a kórjukkal van baj, még ha bombáztak is minket, csupán csörcsillel, aki Jaltában odaadott bennünket a vörösöknek” – mondta valaki a bölcsőm mellett. Honnan tudta ezt, már akkor? Közben házunkból, mely fegyveresekkel körül volt véve, és éppen el akarták belőle hurcolni a családunkat, néhány naposan kicsempésztek a paphoz. Mi lesz, ha nem érem meg a holnapot – ne maradjak kereszteletlenül.
Sietnem kellett a világra. Hogyan hordhatott volna szülőanyám áldott állapotban ebédet és vacsorát az internáló táborba apámnak, akit magyarként meg egyéb okok miatt tartottak fogva.
A „megegyéb” talán még fontosabb, mert benne található a római katolikus, kálvinista-protestáns, egy kicsi zsidó, hugenotta, német, francia, szláv múltja a családnak és a gazdag kereskedő nagypolgártól, a kereskedelmi hajóflotta-tulajdonostól a szabómesterségig, az üvegfúvásig, a műves lakatos szakmán át a közhivatalnok-jogászig tartó sajátos társadalmi íve. Aki ilyen zavaros vagy inkább színesnek mondható származással nem tudja eldönteni pillanatnyi hovatartozását, nem tud vagy nem akar a pillanatnak megfelelő színváltoztatásra, az köszönje a Mindenhatónak, hogy állhatatosságával életben maradt.
Családunk – noha elődeink egy része már fél évezrede élt Magyarországon – három évszázada lett magyarrá. Ez felér a kettős honfoglalással. Nem éltünk azóta sem az első választás későbbi módosításának szabadságával, pedig kényszerhelyzet adódott bőven.
Aki enged a gyakori választási kényszernek és módosítja korábbi döntését, gyökértelenné válik. A sokszori választás lehetősége az önazonosság zavarát okozhatja, tudati kavarodást. Ez a demokrácia veleszületett betegsége is. Némelyek azt mondják, hogy a demokráciánál jobbat még nem talált ki ember. Valóban kellemesebb, mint a diktatúra. Van néhány ezzel kapcsolatos tapasztalatom. Csak­hogy a demokrácia általam is megélt rossz élményei legalább annyira undorítóak, mint a kommunizmus államvédelmiseinek módszerei. A különbség: amiért a diktatúrában börtön jár, azért a demokráciában lelki szenvedés, mellőzés, köpködés, rágalmazás, szellemi undor – kín, kínok, kínlódás... A diktatúra egyértelmű, mint a szakadék, aki belezuhan, aligha éli túl. A demokrácia olyan, mint a láp: büdös, de van esély a túlélésre, ha nem véti el a lépést az ember; ha oda lép, ahová irányítják.
Tapasztalatom szerint a demokráciában is azok válnak „sikeressé”, akik a diktatúrában is sikeresek lettek vagy lehettek volna. A kettőt egy időben nem lehet kipróbálni, de egymás után annál inkább. Van erre néhány példa. Ezért a demokráciában sikeres emberek nagy része alkalmas a diktatúra működtetésére is.
Életemnek egyetlen eredményes korszaka az volt, melybe beleesik kétszeri bebörtönzésem is. Talán emiatt nincsenek rossz emlékeim a kommunisták börtönében eltöltött két félidőről. Még a foglárok is tudtak emberségesek lenni, ha nem utasították őket pontosan az ellenkezőjére – súgtak is, vagy legalább sugalltak. „Magáról beszél a Szabad Európa Rádió – maga híres ember” – mondta a hátam mögött a körlet parancsnoka. A cellatársak is emberszabásúak voltak a rájuk váró büntetés ellenére – tőlük tanultam meg: soha ne ítélj elhamarkodva. A megfigyelőként rám állított nagyidős fickó is őszinte volt az utolsó pillanatban, és elismerte, hogy nem szerzett tőlem semmilyen információt – pedig kilenc hónapon át masszírozott.
Szabad voltam. Geológusként jártam a természetet, és magam döntöttem el, hogy mit cselekszem. Ekkor szerettem meg anyai nagyapám nemzetének szénagyűjtő dalait. Közben úgy gondoltam, geokémikusi doktorátust szerzek. Megtörtént. Följebb nem vihettem, nem engedte a hatalom.
Ha ti így, én amúgy! Ekkor döntöttem el, hogy ellenálló leszek. Hegyet másztam. Úsztam, futottam kilométereket. Edzettem. Jógáztam. Koplaltam. Tanultam. Tudatosan készültem, hogy az adott pillanat ne érjen váratlanul. Közben meséket írtam, és a felvidéki magyarok helyzetéről szóló jelentéseket Londonba, Párizsba és a nagyvilág egyéb fontos helyeire. És hálózatot szerveztem a magyar iskolák megmentésére. Aztán lecsaptak. Elvittek, bezártak. Bíróság elé állítottak. Hazaengedtek. Ismét szervezkedtem. Majd ismét lecsaptak. Bezártak. Hazaengedtek. Időnként ismét lecsaptak, mert továbbra is szervezkedtem, de már nem zártak be. A munkahelyemről nem bocsátottak el, de nem adtak széket a fenekem alá. A kollégám, ha felkelt a székéről, a helyére ültem a lábamat pihentetni. A börtönben csak széken volt szabad ülni. Ágyon nem, de a cellában csak két szék volt, és néha kilencen voltunk, másfél négyzetméterenként egy fogoly – ezért ellentétben a hiedelemmel, a börtönben sem ültem, hanem álltam. A munkahelyemen sem volt, min ülnöm. Sajátos azonosság. Egy azonban biztos, sikerült megmenteni a magyar iskolákat.
Ezért érdemes volt mindezt véghezvinni.
Közben megengedték, hogy kiutazzam az Egyesült Államokba. Sok tortúra után adták kezembe a csehszlovák útlevelet, de akik adták, ott kint ellopatták. Így remélték, hogy végleg megszabadulnak tőlem. Mégis visszajöttem. Haza vagy sem, nem tudom. A szülőföldemre. Viszont tény és való: közben megbukott a kommunista rendszer.
Ezért érdemes volt élni.
De ami utána következett? Az eltelt huszonöt év? Szóra sem érdemes, minden gazemberség folytatódott, hatványozottan – ezért nem volt érdemes élni. Egy szempontból nézve mégis bekövetkezett a boldogság pillanata.
Az igazi történetek a felívelő sorsokról szólnak. Olvasott valaki a mocsárban gázolók, fuldoklók és onnan sehova el nem jutók életéről sikerkönyvet? A világirodalom összes remekműve állítólag a posványban vergődők küzdelmeiről szól. A csúcsműveket pedig azokról írták, akik a lápból a hegyre jutottak.
Akkor hát hangozzék a szavam a völgy mélyéről: Fel a hegyre, magyar!