Piki így szólt:
– Én majd mutatom az utat.
Liki, mint valamennyiük között a legnagyobb, folytatta:
– Én majd előttetek állok, és irányítlak benneteket.
Csiki megtoldotta:
– Én viszem majd utánatok a kincseket.
A sort a kis Miki zárta le ezekkel a szavakkal:
– Én meg majd okos tanácsaimmal segítelek benneteket!
Így hát útra keltek: legelöl Piki, utána jött Liki, őt követte a gyűrűkkel borított Csiki, s leghátul ballagott a kis Miki.
Rövid idő múlva egy vízpartra értek, de a hidat elsodorta az ár; ott álldogáltak hát jó ideig, és egyre várták, hogy a víz majd csak elfogy, az azonban folyton-folyvást folyt, és egyáltalán nem látszott úgy, mintha ki akarna apadni.
Akkor a kis Miki így szólt Likihez:
– Eredj, te hosszújancsi, járkálj föl-alá a parton a gólyalábaiddal, és nézd meg, nem találsz-e gázlót vagy pallót, ami átvinne a folyón! Míg te ez után jársz, mi többiek megpróbálunk csónakot építeni.
Azzal a három kicsi elindult csónaknak való fát keresni. Szerencsére találtak egy nagy francia (vagy olasz) diót.
– Ha legalább fel tudnánk nyitni – mondta a kis Miki –, akkor nyomban készen is lenne a csónak!
Erre aztán Piki és Csiki kétfelől megmarkolták a diót, és lám, amikor összeszedték minden erejüket, húzták, ráncigálták, a dió egyszerre csak felpattant. Nyomban fogták az egyik fél dióhéjat, jól kivájták, és levitték a folyóhoz.
Eközben visszajött Liki is, mondván:
– Semerre sincs sem gázló, sem híd!
– Most már nincs is rá szükség! – mondta a kis Miki.
Valamennyien beleültek a dióhéjba. A legkisebbik kormányzott, a többiek meg eveztek, így aztán szerencsésen át is értek a túlsó partra.
Ott kiszálltak, tovább vándoroltak, és egyszer csak egy nagy kerthez értek. Be is mentek nyomban a kertbe, ahol egy nagy hordót találtak színültig tele mézzel. Piki belenyúlt a hordóba, és megkóstolta, és mivel a méz jó édes volt, mindig újra meg újra belenyúlt, és szüntelenül nyalakodott.
Végül a többiek elunták a dolgot, és tovább akartak menni, Piki azonban nem akart jönni, hogy mutassa nekik az utat; Liki hiába adta ki parancsait, Csiki meg félt a rablóktól, és a kis Miki így szólt:
– Piki rosszul végzi a dolgát, s a vége majd az lesz, hogy még pórul járunk!
Mielőtt még észbe kaphattak volna, máris jött egy nagy csúnya medve, és fenyegetően brummogta:
– Na, ti tolvajok, most végre megfogtalak benneteket! Na megálljatok csak, majd adok én nektek mézet! Egy pillanat alatt felfallak mindnyájatokat!
Az ujjacskák erre úgy megrémültek, hogy mukkanni sem mertek. De aztán mégis csak megeredt a szavuk. Térdre estek a medve előtt, és kegyelemért könyörögtek:
– Nem tudhattuk, mackó, hogy ez a mézeskert a tiéd!
De minden rimánkodás hiábavaló volt, s a medve már éppen neki akart fogni, hogy sorban lenyelje őket, amikor a kis Mikinek okos ötlete támadt:
– Kedves mackó! – szólalt meg. – Mi öten vagyunk testvérek, s a legidősebb fivérünk, Toki otthon maradt. Hát ha már meg kell halnunk, kérlek, várj legalább addig, amíg őt is idehívom, hogy együtt halhassunk meg mindnyájan!
A mohó mackónak megtetszett az ötlet. Semmi kifogása nem volt az ellen, hogy egy jó falattal többre tegyen ilyen módon szert.
Így hát az incifinci kis Miki hazafutott, és segítségül hívta Tokit.
Toki először szörnyen haragudott, mondván:
– Minek is mentetek el? Nem megmondtam nektek már akkor, hogy ez lesz belőle? Most aztán ficánkolhattok!
A kicsi azonban addig-addig kérlelte, hogy végül is megkönyörült rajtuk, felmarkolt egy nagy buzogányt, és elment utánuk.
Amikor aztán odaértek a kis Mikivel a mézeskerthez, valamennyien egyszerre rárontottak a medvére, és a nagy, erős Toki agyoncsapta a buzogánnyal. Aztán együtt hazamentek, és mind az öten nagyon-nagyon boldogok voltak.
Ettől kezdve a többi négy ujj soha el nem indult sehová az erős Toki nélkül, nem is érte őket ezután soha semmi baj. Liki ettől kezdve mindig középen maradt, ezért is hívják mindmáig középső ujjnak. A nagy kövér Toki és a kis Miki őrt állva mindig a két szélen mennek, mivel amaz az erejével, emez az agyafúrtságával védi a többieket.
A kicsit mindig bevonják a tanácskozásba, ha valami okosat akarnak kisütni. Ezért is mondják mind a mai napig, hogyha valakinek bölcs ötlete támadt, hogy: A kisujjából szopta!