A kecskék is mekegőn
vissza-visszanéznek:
nem örülnek cseppet sem
a koránkelésnek.

Ludak, tyúkok, malacok,
mindegyik rákezdi,
ha már fölkelt, nem akar
egy se éhen veszni.

„Darát, szemet, friss füvet!”
kinek mi a vágya.
„Előbb nekem, csak nekem!”
mind ezt kiabálja.

Türelmetlenségükben
a kakasnak esnek,
szidják, szabják, szapulják,
egyet veszekednek.

„Mit trombitálsz, hogyha még
nincsen amit enni,
máskor tartsd a csőröd, te
alávaló senki!”

De a kakas gőgösen
áll a szemétdombon:
„Én a hajnalt nem ilyen
csőcseléknek mondom.

Nélkülem a falu is
sötétben maradna,
nem ragyogna föl a nap,
tavasz fényes napja…”

Ágálna még, hogyha nem
volna ő is éhes,
éhségében fogott ő
hajnalhirdetéshez.

Ugrik, repül szaporán
le a szemétdombról,
tömi máris a begyét,
dehogy kukorékol.

A vályú is megtelik;
akolban, pajtában,
szürcsöl, majszol mindenik:
nagy-nagy boldogság van.

A pásztor is már kiért,
ki a legelőre,
kibontja a tarisznyát
fél könyökre dőlve,

s míg a csorda legelész
békén szalonnázgat,
és hallgatja énekét
a kis pacsirtának.