– Topp! – kiáltott Öcsike egy forró, meleg napon – van egy nadselű gondolatom.
– Ki vele! – biztatta Andris.
– Tudod-e, hogy Gusti bácsi ma sem hozsott csuklot nekünk?
– Hol itt a nadselű gondolat? Guszti bácsi egy vén zsugorás, ezt én rég tudom.
– Hol itt a nadselű gondolat? Itt, a markomban, ni! Nézzs ide. Ezs ugy-e tolom?
– Talán korom?
– Pelse, hogy tolom. Ezst a tolmot én betesem a Gusti bácsi zsebibe...
Diktum, faktum, s míg Guszti bácsi bent az apussal diskurált, Öcsike egy jó marék kormot tett Guszti bácsi felöltőjének mindkét zsebébe.
Éppen a kellő pillanatban, mert Guszti bácsi búcsúzkodott az apustól: indult a kávéházba. Hát ment, mendegélt szokása szerint zsebre vágott kézzel, s amint ment mendegélt, hozzászegődött egy szemtelen légy, amely mind a Guszti bácsi arca körül szemtelenkedett. Az ám, már rá is szállott az arcára! Éppen jobb felől.
– Ebadta szemtelen legye! – csapott hozzá dühösen Guszti bácsi. – Nohát ez mégiscsak rettentő! – mordult föl – Most meg bal felől szállott az arcomra légy…
Nosza odacsapott Guszti bácsi, de persze, hogy a légy idejében felröppent.
– Hát ez kibírhatatlan! – ordított most Guszti bácsi, mikor a légy ördöngös gyorsasággal bal arcáról jobb arcára, meg vissza röpködött. Akárcsak a pillangó, amely virágról-virágra száll. Guszti bácsi úgy össze-vissza pofozta magát, hogy öröm volt nézni. Hát még az arca! Az volt ám a gyönyörűség!
Dúlt-fúlt Guszti bácsi, magánkívül rohant be a kávéházba, ott ledobta magát egy asztal mellé, és szörnyű mérgesen kiáltott a pikolóra.
– Csésze kávét! Egy-kettő!
Egy-kettő ott volt a kávé.
– No! – mordult a pikolóra – mit nézel? Mit vigyorogsz? Mi!?
– Kormos tetszik lenni – vigyorgott tovább a pikoló.
– Mit? Én kormos?! – üvöltött Guszti bácsi.
– Nem tetszik hinni? – vigyorgott még tovább s még szemtelenebbül a pikoló. Azzal hirtelen leakasztott egy kis tükröt a falról s Guszti bácsi elé tartotta.
Szörnyű látvány tárult elé! Jobbról-balról tele volt mázolva arca koromfoltokkal. S a keze! Még csak most pillantott a kezére. Az is csupa korom. Isten csudája, hogy hanyatt nem vágódott rémületében. Magánkívül rohant a konyhába a vízcsaphoz, lemosta arcáról, kezéről a kormot, aztán ki az utcára.
– Ez az Öcsike műve! – dörmögött magában. – No megállj, lurkó! Úgy kiporolom a nadrágodat, hogy száz esztendős korodban is megemlegeted!
Rohanvást rohant az utcán, aztán fel az Öcsikéék házába, ott is a negyedik emeletre (ha legalább az első emeleten lakna a fickó!), haragosan becsengetett, nyílt az ajtó, se szó, se beszéd, be a gyermekszobába. No, szegény Öcsike, most jaj neked!
Ám amilyen szörnyű látvány tárult Guszti bácsi elé, amikor a pikoló a tükröt elébe tartotta, épp oly megható látvány tárult most elébe. Öcsike ott térdelt az ágyacskája előtt, összekulcsolt kézzel s imádkozott:
Véde van mál a nappalnak,
Kívánom a nugodalmat,
Mi atánk, ki van azs édben,
Vidázss lám a sötéccsédben – Ámen.
Guszti bácsi meghatottan húzódott vissza az ajtóból s csendesen mormogta:
– Oh, oh, a kis ártatlan... Nem visz rá a lelkem, nem...
Szép csendesen hazaballagott, s útközben imígy elmélkedett: Hiszen én is éppen ilyen csintalan kölyök voltam, s lám, milyen rendes ember lett belőlem!
