Angela Merkel német kancellár egyik nap nyílt meghívót ajánl a szíreknek, a migránsok hősként ünneplik a berlini vezetőt, valóságos Mekkát látnak Németországban. Másnap pontosít, köszöni a magyar hatóságok munkáját a migránsok regisztrációja ügyében, a német hatóságok pedig napokkal később is alig győzik magyarázni, nem éppen úgy gondolták, a dublini egyezmény érvényes, csak azok mehetnek, akiknek érvényes okmányaik vannak, és akiket az unióba való belépéskor – zömüket tehát Magyarországon – regisztráltak.
Az osztrák kancellár burkolt bírálattal illeti Magyarországot a kerítés miatt – néhány órával azt követően, hogy Ausztria gyakorlatilag visszaállította a határellenőrzést, minden Magyarország felől érkező járművet és vonatot átvizsgáltak. Az unióból való kilépésről szóló népszavazás előtt álló britek a szigetországba eddig érkezett bevándorlókkal szemben is egyre elutasítóbbak, belügyminiszterük pedig éppen azt taglalja: a schengeni rendszer is okolható a hatalmas méreteket öltő migrációért.
Robert Fico szlovák külügyminiszter nyilvánosan dicséri Orbán Viktor politikáját, és a leghatározottabban elutasítja a menekültkvóták bevezetését. Hasonló álláspontra helyezkedtek a csehek, a lengyelek is, miközben Romániában most kezd kibontakozni a vita arról, miként is kellene eljárni. Traian Băsescu volt államfő – a többi közép-kelet-európai állam álláspontját követve – leszögezte: egyetlen menekültet sem kellene befogadnia az országnak, Victor Ponta miniszterelnök viszont az európai baloldal véleményét képviseli a kérdésben.
Jól látható tehát: a napról napra súlyosbodó migránshelyzet olyan törésvonalakat hozott ismét a felszínre az Európai Unión belül, amelyekről azt hittük, sikerült betemetni. A nyugati államok az emberi jogokra hivatkozva nyomnák le a közép-kelet-európai országok torkán azokat a bevándorlókat is, akiknek eszük ágában sincs például Romániába vagy Magyarországra telepedni. A közép-kelet-európai országok pedig joggal érzik úgy, a szolidaritás elvére hivatkozva kihasználja őket a nyugat.
Megoldásról pedig továbbra sem beszél senki, holott egyre nyilvánvalóbb: a problémát Európában nem lehet megoldani. Rendet kellene tenni végre Líbiában, Afganisztánban, Irakban, Szíriában. Ott, ahová néhány évvel korábban oly nagy lendülettel exportálták a demokráciát az Amerikai Egyesült Államok és nyugati szövetségeseik, és ahol diktatúraellenesnek mondott beavatkozásuk nyomán azóta is pusztító háború, káosz dúl. Mi több, sikerült életre hívni egy olyan minden eddiginél kegyetlenebb és agresszívabb szervezetet, az Iszlám Államot, amely egyre nagyobb fenyegetést jelent Európában is.