Az erdei pintyek szennyesfehér ingben, barna ruhában járják az erdőt. Tyűha! Tyűha! – csodálkoznak olykor a kerek erdő mérhetetlen gazdagságán és cöcögetve boldogan élnek.
A havasi pityereket sötétebb színű öltözetükről és hadaró hangjukról, sze-csecsecse-cseses forma beszédjükről lehet felismerni. Ők is boldogan élnek.
Az erdei szabályzat egyetlen madárfajt sem korlátoz abban, hogy mikor hallgasson. A csivitelésnek és éneklésnek jól meghatározott időpontja van. Oktalanul ide-oda röpködni nem szabad.
A tiltások fejezetében a szabályzat éppen csak megemlíti, hogy az erdei pintyek a fenyvesben, a havasi pityerek a tölgyesben is fészkelhetnek. Egy fán csak egy fészket szabad rakni. Minden fészekben éppen annyi tojásnak kell lennie, hogy az erdei pintyek a jövőben is a lassan pusztuló tölgyesnek megfelelő százalékban szaporodjanak. A madarak egy része nem érti a dolgot.
Egyik-másik felkerekedik, tovaszáll, hogy háromszögű, négyszögű, esetleg más egyéb formájú erdőben és erdősávokban próbáljon szerencsét. A többség, ha már fészket rakott, marad a számára igen kedves kerek erdőben, és számlálatlanul félti és őrzi tojásait.
Látja ezt a fővadász, és egy szép napon összehívja a jó madarakat. Néhány erdei pintyen, vegyes erdőben tanyázó hegyi bil­legetőn, hantmadáron és tüzes fejű királykán kívül főleg hegyi pityerek jelentkeznek.
– Szaporodjatok! – figyelmezteti őket az erdő ura, és bátorításul elsütögeti dupla csövű ismétlőfegyverét. A durrantástól ünnepélyesen visszhangzik az egész kerek erdő.
– Tyűha! Tyűha! – ijedeznek a gyengébb szívű pintyek. – Mi lesz ebből?
– Szecsecsecse... – hadarják a havasi pityerek. Vajon mi?
Mindenki tudja, hogy a madaraknak megvan a magukhoz való eszük: amikor tojni kell, tojnak. A költésnek is tudják az idejét. Miután kiköltötték a tojásokat, röpködnek fűhöz-fához élelemért, és felnevelik a kicsinyeket, repülni is megtanítják őket. Közben – többnyire sajnos csak tudat alatt – remélik, hogy az örökkévalónak hitt biológiai egyensúly következtében az összes fajta fennmarad.