Amikor Öcsikéék a Balaton mellett nyaraltak, nem messze tőlük lakott egy igen kedves néni, a jó Cenci néni, aki a virágot nagyon, de nagyon szerette. Reggel és alkonyatkor ott állott az ablakban, öntözgette a virágait, s úgy biztatta őket: nőjetek, viruljatok, virágocskáim, ó, nőjetek, nőjetek!
Különösen egy virágot öntözgetett nagy gonddal, szeretettel, de ez a virág mégis lassan nőtt, amin sokat búslakodott Cenci néni, öntözés közben folyton sóhajtozott: Ó, ó, kis virágocskám, este, reggel öntözlek, s mégsem akarsz nőni, gyökeredet titkos féreg foga rágja tán?
Öcsike, amilyen pajkos, olyan jószívű. Szívből megsajnálta Cenci nénit, és sokáig tűnődött, hogyan vigasztalhatná meg szegényt.
– Topp! Megvan! – koppantott a homlokára.
Volt a kertjükben sok-sok virág, olyan, amilyen a Cenci nénié, jóval nagyobbak. Nosza, egyet kirántott tövestül, s Cenci néni ablaka alá sompolygott. Csak azt várta, hogy Cenci néni megöntözze a virágot s eltávozzék az ablakból, egykettőre lekapta a virágcserepet, kihúzta belőle a virágot, s helyébe dugta az övét, mely volt legalább háromszor olyan hosszú, mint a Cenci nénié.
Ez reggel történt. Estefelé megint az ablak alá sompolygott, s leste, várta Cenci nénit. Nem kellett sokáig várakoznia, jött Cenci néni a vizeskannával. Öcsike meg hirtelen a virágtartó alá bújt, s megfogta az ő virágának a szárát.
– Ó, ó – álmélkodott Cenci néni –, nem akarok hinni a szememnek, mi történt veled, kis virágocskám, hogy reggel óta ekkorát nőttél?
– Várjon csak, Cenci néni – nevetett magában Öcsike –, most lát még igazi csudát! Azzal szép lassan tolta följebb, följebb a virágot, az meg Cenci néni szeme láttára nőtt, nőtt. Mint éppen a mesebeli hirtelen nőtt fiú.
– Ó, Jézusom, ó, Krisztusom! – sikoltozott Cenci néni, s ijedtében keresztet vetett. Hiszen az még nem lett volna baj, hogy keresztet vetett, de az már baj volt, hogy éppen az Öcsike fejére csurgott a víz. Szeme-szája tele lett, úgy prüszkölt, mint egy kis vízilovacska.
Hogy miket kiabált Öcsike után a kedves Cenci néni, arról részletesen nem számolok be. Csak annyit jegyzek meg, hogy nem érdemes jót cselekedni, mert lám, Öcsike örömet akart szerezni Cenci néninek, ő meg többek közt azt kiabálta utána: Csirkefogó! Csirkefogó! Csirkefogó! Igen, pont háromszor kiabálta ezt. Ez volt a figyelmesség jutalma.
– De hiszen nem is növesztem meg több virágját Cenci néninek, növelje meg ő maga! – mondta Öcsike.
