Szirmay Antal uram botcsinálta etimológus volt. Az 1790-es országgyűlésen Zemplén vármegye követeként buzgólkodott, ám csipkelődő írásai miatt kegyvesztett lett. Sértetten visszavonult hát birtokaira, és 1804-ben megírta Magyarország szóképekben (Hungaria in parabolis) című művét, mely a magyar művelődéstörténet legszórakoztatóbb zagyvaléka. Zsúfolt szekrényre emlékeztető könyvecske, anekdotagyűjtemény, helytörténeti, néprajzi olvasókönyv – Kölcsey Ferenc szerint „nyomorult írás”, nincs benne semmi figyelemre méltó.
Ám ez nem igaz. A 97. paragrafus például ősi nemzeti ételeinket sorolja, és abban az áll, hogy a szalonna mellett népünk legkedvesebb étele a káposzta. Ennek főzésére pedig szerzetesek tanítottak bennünket. A caputum kapucnit jelent, tehát a növényt a káp hozta, ezért lett káposzta, a káposztafélék egy fajtáját ma is kapucinus kelnek nevezik. Az etimológia régi keletű lehet, hiszen Lippay János (az első magyar kertészeti munka szerzője) már 1664-ben cáfolja, ám ő is elismeri, hogy a szegény ember e parasztvetemény nélkül alig élhet, és igen régi étkünk lehet, hiszen savanyított változatát „Magyarország Czímerének szoktuk nevezni”. Bél Mátyás földrajztudós szerint (1730-ban) hazánk címere inkább a szalonnás káposzta volna, de apró különbségekre nem adunk. A szalonnás káposzta és a káposztás hús amúgy is rokonok.
A címertanban más nemzetek is igényt tartanak a zöldségre. A csáktornyai Zrínyi-udvar kéziratos szakácskönyvének első receptje így hangzik: „Az káposztás húson kezdem el, úgy mint Magyar- és Horvátország címerén”. Mikes Kelemen meg, aki könyvet akart írni a káposztáról (hiszen „a szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béborítatott káposzta”) rodostói magányában úgy emlékezik, hogy a kápuszta Erdély címerében szerepelt. Ő is jobban szeretett volna „káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a császárnak”.
Hogy aztán melyik fajta érdemelte ki a tisztességet, hogy az országalmával együtt emlegessék, nem tudjuk. A Schlägli szójegyzék 1400 körül olis-cauztát emleget, a besztercei szószedetben verescapusta és feie capusta (azaz fehér káposzta) szerepel, Calepinus szótára 1585-ben brassica kapustát ismer. Mátyus István orvosdoktor szerint a XVIII. századi Európában ötféle káposzta forgott: fehér és veres fejű, fehér fejetlen fodor, kék fejetlen és sima levelű virágkáposzta. Minden kerti veteményeknek ez volt a királynéja. Nemcsak az étvágyat csillapította, de oszlatta a vérnek a „hideg taknyosságát”, gyógyította a skorbutot is, sőt „a bor-eczet seprűjében főzve, két nyers tyukmony-székkel és rósa-ecettel össze-verve” a köszvényt is gyógyította. A rómaiak állítólag kitiltották a doktorokat a városból, és kétszáz esztendeig mindenféle betegséget káposztával gyógyítottak.
„Szóval, aki eztet fallja, ajakát megnyalja, (az életet) kálvinista mennyországnak vallja.” Természetesen a fenti rím is Szirmay uram szüleménye. Nálánál talán csak Mikszáth és Jókai becsülte többre. Töltött változatát a nagy palóc az ételek királyának tartotta, Jókai meg Nemzeti eledeleink című cikkében kedvencei felsorolását a kolozsvári töltött káposztával kezdi. De így vélekedett Apor Péter is Erdély változásai című történetírásában: „Az káposztánál a magyar gyomorhoz illendőbb étket nem tartának az régi időben.”
Illendő tehát felkészülni a káposztabecsinálásra. A kemény fejű téli káposztára még várni kell, de a káposztáshordót (ha lehet, srófosat), a káposztakövet, a káposztagyalut már beszerezhetjük. Emellett tisztázhatjuk azt a kérdést is, hogy ha a magyar gyereket a gólya hozza, akkor a francia miért a káposztafejben születik?
Vinkó József (Heti Válasz)
