Nincs olyan gyerek, aki ne ösmerné a verebet, de azt kevesen tudják róla, hogy nem olyan kártékony állat, mint ahogy hírét költötték.
Igaz, hogy nyáron belátogat a gabona közé, de micsoda kicsinység az a kár ahhoz a haszonhoz képest, amit tavasszal szerez nekünk.
Mert mielőtt megérik a gabona, a veréb csupán csak hernyóval él.
Tudós emberek megvigyázták, hogy egy veréb háromezernél több hernyót eszik meg hetenként.
Ha a hernyót nem enné meg a veréb, a hernyó a mi gyümölcseinket enné meg, és akkor bezzeg nem látnánk sem cseresznyét, sem almát, sem egyéb gyümölcsöt. Azt is kevesen tudják, hogy a veréb milyen okos, értelmes állat.
Egy tudós ember egyszer verébfészket talált valami düledező házban. A fiókverebek még csupaszok voltak, akkoriban kelhettek ki a tojásból.
– Hazaviszem ezeket a kis verebeket, – gondolta a tudós, – és magam etetem őket. Megpróbálom, hogy meg lehet-e őket szelídíteni, mint a kutyát, macskát, hogy engem ismerjenek.
Kiemelte óvatosan a falból a fészket, és vitte a kis verebekkel együtt hazafelé.
Verébanyó, verébapó nagy sírással követte a tudóst. Bokorról bokorra repültek utána. Elkísérték egészen hazáig.
A tudós megsajnálta a két öreg verebet. Betette a fészket egy madárkalitkába, és kiakasztotta a ház falára.
Az öreg verebek azonnal etetni kezdték ott is a gyerekeiket, és szépen fölnevelték.
De a tudós is etette őket.
A verebek látták, hogy a tudós szereti őket. Mikor már felnőttek, és szárnyra keltek, a tudós hívására mindig előjöttek és ettek a kezéből.
De nemcsak ők bátorkodtak ám hozzá, hanem más verebek is. Valahányszor a tudós kiment a kertjébe, körülröpködték őt, és várták, hogy mikor nyúl a zsebébe kenyérmorzsáért vagy kendermagért. Akkor aztán a kezére szálltak, és úgy ettek a tenyeréből.
Volt úgy, hogy kinyitotta az ablakát és a szobájában maradt. Olyankor beröpültek hozzá a verebek, és ettek az asztaláról.
Azt mondja egyszer a tudós: – Megtréfálom a verebeimet, hadd csudálkozzanak.
Más ruhát vett magára és összeborzolta a szakállát, bajuszát, úgy nyitotta ki az ablakát és úgy ült az asztalához.
A verebek csakhamar megjelentek az ablaknál, de amint a tudóst meglátták, nem mertek bemenni. Csak ott csipogtak, röpködtek az ablak körül.
Ekkor a tudós megszólalt:
– No, kis madaraim, miért nem jöttök be?
Abban a pillanatban beröpült hozzá mind a verébsereg: megismerték a hangjáról.
De szép lenne, ha a gyerekek ahelyett, hogy szétdúlják a verébfészkeket, így megszelídítenék őket. Mert az állat is tud ám szeretni. De hogyan szeresse azokat a kegyetlen, rossz szívű gyerekeket, akik őt csak bántani szokták!
