– Van nekem egy... – no, találd ki, mim van? – kérdezte Öcsike Andrist.
– No, majd nem találom ki! Egy nadselű gondolatod. Nemde?
– Látod – nevetett Öcsike –, nem találtad ki! Van nekem egy...
– Nyögd ki már, mid van?
– Egy sép luftballonom.
– No, hallod! Mondtam én, hogy nincs neked luftballonod?
– Erre a luftballonra rajzsols te orrot, semet, sájat. De a sáj legyen jól kitátva. Ostán legyen nagy foga.
– S aztán?
– Most már van nekem egy nadselű gondolatom, de elébb csak rajzsold rá, amit mondtam.
– Hát jó, rárajzolom.
Andris pompás szemet, orrot, vigyorgó szájat rajzolt a luftballonra.
– Nos, mi az a nadselű gondolat? – türelmetlenkedett Andris.
– Azs azs én nadselű gondolatom – fontoskodott Öcsike –, hogy a luftballon cérnájára ráhuzzsuk azs anyus pondoláját...
– Jó, jó – mondta Andris –, csakhogy az anyusnak is ne legyen majd nadselű gondolata... Nadselűen kiporolta múltkor is a nadrágod.
– Pelse, nadselűen – vágott vissza Öcsike, mert polos volt a nadlág!
– Hát jó, az anyus pongyoláját ráhúzzuk a cérnára. Tovább?
– Hát... hát... – s most Andris füléhez hajolt Öcsike – bevissük a „frelájn” (így hívja ő a német kisasszonyt) sobájába, a cérnát az ágyához kötjük, s mikor este megy lefeküdni...
– Nagyot sikolt s elájul – egészítette ki a mondatot Andris. – Holnap reggel meg anyus...
– Ki fogja pololni a nadlágomat... – egészítette ki most Öcsike az Andris mondatát.
Mondjam tovább?
Persze, hogy mondom, mégpedig a nagy költővel mondom :
Este van, este van, ki ki nyugalomba...
Ím, megy már a „frelájn” is nyugalomba, miután Andrist és Öcsikét lefektette, mesével elaltatta.
Megy, mendegél, aztán benyit a szobájába, s oh, Jézusom, szűz Máriám! Ott lebeg az ágya felett egy vigyorgó szörnyeteg! Persze, hogy a frelájn nagyot sikoltott (no, halljátok, még ne is sikoltson szegény!) aztán, aztán... persze, hogy hanyatt vágódott, s bár nem láttam, elhiszem neki, hogy el is ájult.
S persze, hogy reggel alaposan kiporolta anyus Öcsike nadrágját.
– Pelse hogy ki – mondja Öcsike –, mert polos volt!
