A Stand’al mondo senza’l mondo (Élni e világban, e világ nélkül) című előadás az alkotók meghatározása szerint laudákon alapuló szertartás, mely a Regula Contra Regulam Teatro és a lengyelországi Grotowski Intézet koprodukciójaként jött létre Raùl Iaiza rendezésében. A kilyéni unitárius templomban előadott produkció tizenkét olyan laudáción alapul, melyek határhelyzetet teremtenek a rituálé és a reprezentáció között.
A középkor vége felé, Olaszország középső részén jelentek meg a régies olasz nyelvű, liturgikus témájú laudák (dicshimnuszok), melyek kezdetben Szűz Máriának szóló imák voltak, később az Új Testamentum történeteit dolgozták fel leíró vagy párbeszédes formában. Mivel az előadás körülményeitől függően állandóan változtak, csak néhány szerző neve maradt fenn, például Ser Garzóé, akinek művei Olaszország legnagyobb és legrégebbi vers- és dallamgyűjteménye, a Laudario di Cortona fontos részét képezik, s ezek alapján született a Raùl Iaiza által rendezett produkció.
Az előadás arról szól, hogy Ser Garzo, a költő élete utolsó napján találkozik Mihály és Gábriel arkangyallal, valamint Miriámmal és Magdolnával, és közösen világítanak rá, hogy mi történt pontosan Krisztus kereszthalálának napján. Bár az olasz nyelvű szöveget nem értettük, érdekes és magával ragadó produkció szem- és fültanúi voltunk, melynek igazi ereje abban rejlett, hogy a liturgikus imák és énekek hangulata és a színészek játékmódja is tökéletes összhangban volt a helyszínnel: a kilyéni műemlék templom falain az 1300-as évekből datálható kopott freskók fokozták a játék expresszivitását, a színészek olykor ikonszerű mozdulatait, az épület lenyűgöző akusztikája pedig frissé és fenségessé varázsolta a több szólamban is pontosan előadott középkori dallamok minden hangját.
Jellemzője a késő középkori színjátékoknak, hogy furcsa módon keveredik bennük a vallásos a világival, a bibliai történetek és szereplők állandóan a mindennapi élet és a köznapi ember szemével látott biblia ellenfényébe kerülnek. Vajon Lázár akarta-e, hogy feltámasszák, és ezáltal arra kényszerítsék, hogy még egyszer szembenézzen a halál szörnyűségével? Vajon József miért nem figyelmeztette a többi szülőt, amikor megtudta, hogy Heródes megöleti a Jézussal egykorú gyermekeket? Kár, hogy a fordítás hiánya miatt nem érthettük ezeket a kérdéseket, hogy nem az elhangzott szavak tükrében értelmezhettük a színészek játékát. Míg eredetileg éppen azért születtek ezek a színpadi játékok, hogy a szertartások erős hatalmát enyhítve segítsenek megérteni a közembernek az idegen nyelvű bibliát, az általunk látott előadásban ennek az ellenkezője történt: a középkori vallásos szertartások pontosan felidézett hangulatában az elmesélt történetek gondolatisága sűrű homályban maradt.
A négy lány és a költőt alakító Raùl Iaiza, aki rendezője is a produkciónak, úgy szólított meg, vont be a közös szertartásba, s teremtett közvetlen kapcsolatot a nézőkkel, hogy nem volt erőszakos, egy pillanatra sem gázolt bele a nézői intimitásba. Az olykor légies, máskor porban kúszó női testek, a megtört kenyérből kihulló óriásszegek, lobogó kendők, guruló pénzek és a fához szegezett kenyér látványára vagy a körbekínált olívabogyó ízére minden bizonnyal emlékezni fogunk még egy ideig ebből a különös, időutazásszerű előadásból.
Az Egy bizonyos bizonytalansággal című hagyományos olasz, spanyol, argentin és kubai zenéken, illetve különböző irodalmi szövegeken alapuló koncert­előadás, melyet a Magma kiállítóterében láthattak az érdeklődők, ugyancsak Raùl Iaiza rendezésében készült. Amint előadás előtt a nézőket köszöntő Györgyjakab Enikő színésznőtől megtudhattuk, egyszer valaki megkérdezte a rendezőtől, hogy mit jelent az ének, ők pedig elkezdték kutatni ezt a színház és zene viszonylatában, míg végül arra jutottak, hogy az ének magában foglalja a zenét, de több annál, túlmutat azon. Ha színészek által előadott énekről van szó, ez kicsit többé válik, mint puszta zenei hang, ilyenkor a hang testet ölt, és egy színház és zene közötti különös világba vezeti a nézőt. És valóban, a Regula Contra Regulam Teatro társulatának valamennyi produkciója ebben a furcsa köztes térben lebegett, volt, hogy a zene, máskor inkább a színház térfelén, de min – degyikből egyértelműen kiderült, hogy ez a csapat nagyon sokat dolgozik a zenével, hanggal, a színészek zenéhez való viszonyával.
Produkcióik azt bizonyítják, hogy az előadásmód is erős érzelmeket kelthet, vagy akár más értelmet is hozzárendelhet az énekhez, mint amit az eredetileg magában foglal. A társulat színészei megélik, hogy a hang része testüknek, ezért cselekvés, gesztus is lehet, miközben egy rajtuk kívülálló világnak, a zenének is része. E kérdések körüljárása – mint elmondták – egy bizonyos bizonytalanságba vezette őket, így kapta ezt a címet az előadás.
Ugyancsak a zene jegyében fogant a társulat The little travels of Poquita & Filarmonica (Poquita és Filarmonica kis utazásai) című, gyerekeknek szóló koncertelőadása, melyben – akár a többi produkció esetében – a rendező-társulatvezető színes, hangulatos zenefüggönye előtt elevenedtek meg a játszott-mesélt rövid történetek a teknősbékáról, holdról, tehénről, molyról, fejjel lefelé fordult városról, ahol a halak repülnek, a madarak úszkálnak… Vidám és közvetlen volt a játék, a zene által összefűzött mesék a fiatalabb és idősebb nézőket egyaránt megszólították, bár ebben kétségkívül fontos szerepe volt a tolmácsnak, Györgyjakab Enikőnek is.
Dzsessztől hiphopig, népzenétől kemény rockig, ír zenétől a legújabb elektronikus zenékig nagyon gazdag és szerteágazó a szentgyörgyi muzsikakínálat, Raùl Iaiza társulatának hangja mégis frissen tudott megszólalni, mert ő a színház irányából érkezett, a többszólamú ének és könnyűzene különös kapcsolatára épített. Ahogy a színésznők váltogatták hangszereiket, a Tesz­toszteron zenekarra gondoltam, és arra, hogy talán Szentgyörgyön születhetnének ilyen, a zene és színház határmezsgyéjén keresgélő előadások, melyekben a muzsikán a hangsúly, de a színészi jelenlét mozgatja az eseményeket.
A Shoshin Színházi Egyesület Köllő Csongor által rendezett Egy távoli emlék töredékei című produkciójában a Ceauşescu-éra traumáira reflektáltak az alkotók különböző színpadi cselekvések és szövegek által, zenében, táncban, fényekkel, árnyékokkal, árnyjátékokkal, sötétséggel, erős hangeffektusokkal, videóbejátszásokkal és más hatásos eszközökkel, melyek előnyére, de egyben hátrányára is váltak az előadásnak, mert ezek vég nélküli láncolata egy idő után öncélúnak tűnt, elfedve a bemutatott kor valódi problémáit és az előadás gondolati ívét, aminek hiánya általában a fáradtság és üresség érzetét kelti a nézőben. Kétségkívül voltak erős jelenetek, szép pillanatok az előadásban, a látványos képek és különböző irodalmi szövegek furcsa párosítása többször megdolgozta a fantáziát, de a színészek játéka csupán technikára épült, a valódi szerepek hiánya miatt igazi színészi alakításokat sem láthattunk, így – bár a kommunizmus egykor untig ismert eszközeinek látványa az előadás elején sokat sejtető volt – érzelmileg nem tudott igazán megérinteni bennünket a produkció. Mint utólag kiderült, a múlt rendszer testünkbe ivódott jegyeit vizsgálták az alkotók az előadás készítése során, azt, hogy gesztusaink, reflexeink, reakcióink hogyan őrzik a kommunizmus örökségét. Ennek fé­nyében utólag átértelmezve a látottakat, a szöveg jelenléte vált kérdésessé számomra, akkor is, ha az elhangzó szavak ugyanazt az életérzést hordozták, mint a mozdulatok. Ha sikerülne pusztán mozgásszínházi produkcióként működtetni ezt a kétségkívül szerteágazó, alapos testtanulmányt, talán elkerülhető volna, hogy a bombasztikussá dagadó jelenetek kipukkanjanak, vagy elillanjon közöttük a központi gondolat.
A fesztivál utolsó előadása az Antigoné családja: a vakság történetei című kültéri színházi megnyilvánulás volt, mely a Shoshin Színházi Egyesület és a Regula contra Regulam Teatro társulatának közös produkciója Raùl Iaiza rendezésében. A több forrásból építkező és több irányba mutató furcsa színházi esemény helyszíne a múzeumkert volt, melynek színpadát és színpad körüli tereit nagyszerűen kihasználta, belakta a népes szereplőcsapat. A prózai, mozgás- és táncszínház, valamint az ókori görög és a legmaibb színházi terek és színjátékstílusok elemeinek összekapcsolása olyan szerencsés módon tudott megvalósulni ebben a többnyelvű produkcióban, hogy nagy vonalaiban Antigoné és a Labdakidák történetét is végigkövethették a nézők, de egy improvizatív elemekből táplálkozó harsány happening is kibontakozott. Az ötletek laza kavalkádja újra és újra elakasztotta az események folyását, de minden kizökkentés egy másik értelmezésbe való bekapcsolás is volt, melyek egyszer csak annyira eltávolították a nézőt Antigoné történetétől, hogy világossá vált számára: csak játék az egész, de halálosan komoly játék, melyben a selfie bot és a közös fotózás ugyanolyan fontos elem, mint a dióhéjak és a hősök vakságból fakadó elkerülhetetlen végzete. Üdítő volt látni, hogy az ötletparádé közepén élnek a színészek, hogy a bambuszbotok ritmusos dübörgése, a vörös hordók kongása, a széles gesztusok és hangos kiáltások igazi indulatok leképeződései; hogy villan Kreón szeme, amikor elmeséli Polüneikész gyalázatos tettét, de akkor is, amikor Szentgyörgy központjáról beszél, ahol már a Magmát is alig lehet megtalálni.
A Shoshin Színházi Egyesület 2014-ben alakult Györgyjakab Enikő és Köllő Csongor kezdeményezésére. Raùl Iaizával és a Regula contra Regulam Teatro társulatával való együttműködésük, valamint a KaravanAct megszervezése erőteljes belépést biztosított számukra a magyar színházi köztudatba, bízzunk benne, hogy kellő kitartással messzire jutnak az úton, amelyen elindultak.