Hétezer menekült özönlött át egyetlen nap leforgása alatt Görögországból Macedóniába. A hatalmas tömeg hullámai nemrég érték el a magyar határt. A Magyar Demokrata Szerbiában várta a migránsok érkezését.
Kora délután van. Magyarkanizsa főtere kihalt. Noha a vajdasági város a Magyarországra induló migránsok utolsó ugródeszkája, egy-két, a pénzváltónál ácsorgó afgán férfin és egy helybeli, nyugdíjas férfiakból álló társaságon kívül senki nincs a téren. Megtudjuk, hogy a helyi önkormányzat – megelégelve a belvárosban hónapokig uralkodó állapotokat – augusztus elején létrehozta a város határában lévő szerb „tranzitzónát”. Töredezett betonú autóplacc mellett drótkerítéssel körülvett mezőn kék katonai sátrak sorakoznak. A rácsokon kívül és belül több száz ember, családok, fiatal férfiak lézengnek. A körülmények a lehetőségekhez képest jók. Bent zuhanyzó, csap, mosdó, telefontöltő várja a migránsokat. Egy arabul beszélő, félig szerb, félig egyiptomi önkéntes elmondja, hogy hetven százalékuk szíriainak mondja magát. A többiek afgánok, pakisztániak és kisebb arányban afrikaiak.
A kommandó könyörtelen
De mégis, hogyan jutott el idáig ez az embertömeg? Egy csoport szíriai férfit kérünk meg, meséljenek. A szírek, irakiak, pakisztániak és afgánok számára Törökország számít Európa kapujának. Oda bejutni nem könnyű. A török határőrség a szír határ mentén teljes zárat rendel el, és sokszor a levegőbe lőve kényszerítik visszafordulásra az áthaladni próbálókat. Az országban nehéz a mozgás. Az autópályákon rendszeresek az ellenőrzések, a távolsági buszokat üzemeltető társaságok nem adnak jegyet az országban tartózkodó menekülteknek. A török hatóságok a görög szárazföldi határt is szigorúan ellenőrzik, így a tenger az egyetlen járható út. A migránsok fő kiindulási pontja Izmir városa, ahonnan három közeli görög sziget, Kosz, Leszbosz és Khiosz felé veszik az irányt.
Az egyik menekült, a 20-as évei elején járó Marwan elmeséli, hogy a csempészek között törökök, görögök, afgánok, szírek és bangladesiek is vannak. A díjszabást a kuncsaft feltételezett anyagi lehetőségeihez szabják. Marwan például, aki egyébként világos hajú és a lehetőségekhez képest jól öltözött, ezer dollárt fizetett az útért. A mellette utazó, nálánál csapzottabb pakisztáni viszont csak négyszázat. Marwan ötven társával összezsúfolva utazott egy hétméteres, kopott hajón. A Törökországból Görögországig tartó rövid hajóút a legveszélyesebb. És a hullámok csak a kisebbik veszélyt jelentik.
– Mindenki retteg tőlük – emlékszik vissza egy negyvenes kurd férfi, aki családjával menekült el az Iszlám Állam és az Aszad-rezsim terrorja elől. – Maszkot viselnek, és gépfegyverekkel fenyegetik az embereket…
A menekültek által csak kommandó néven emlegetett férfiakról mindenki hallott, akivel beszéltünk. Felségjelzés nélküli motorcsónakokkal közlekednek, símaszkot viselnek, és M16-os gépfegyvereik vannak. Hogy kicsodák, senki nem tudja. Annyi biztos, hogy nem törökül, de nem is görögül beszélnek. Termetük és sokuk kék szeme miatt az a hír járja, hogy németek. Abbasz, egy 24 éves aleppói férfi és barátja személyesen is találkozott velük. A kommandó gyors motorcsónakja könnyedén becserkészte a zsúfolt teknőt. A símaszkosok elvették a hajón utazók pénzét, leszerelték a hajó motorját, majd otthagyták őket hánykolódni, amíg a görög hatóságok hajnalban partra nem vontatták őket. Abbasz még így is szerencsésnek mondja magát.
Egy férfi azt mesélte, hogy a kommandósok a gyermekét vízbe dobták, de hallottunk egy gumicsónakról, amelyet kilőttek. Nem tudjuk, mi lett az utasokkal.
Könnyed balkáni túra
A görög partokkal az út költséges és veszélyes szakasza véget ért. A helyi hatóságok a szigetre érkezőket ideiglenes táborba terelik, ahol mindenkit nyilvántartásba vesznek.
– Nem kértek semmilyen igazolványt – meséli a kora harmincas szír Amer. Szavait a többiek bólogatással nyugtázzák: a görög hatóságok schengeni kötelezettségeikre fittyet hányva nemhogy nem vesznek ujjlenyomatokat, de a személyes adatok puszta bemondására állítják ki a papírokat, melyek birtokában a migránsok újra – immár legálisan – hajóra szállhatnak. A helyi hatóságok arab, kurd, fárszi és pastu nyelvű füzetecskéket is osztogatnak, amelyek tanácsokkal és térképekkel szolgálnak. A többség Athén felé veszi az irányt, ahonnan ki busszal, ki vonattal jut el a macedón határig.
A macedónok már nem voltak ennyire barátságosak. Határzárat rendeltek el, az érkezőket pedig nem engedték be az országba. Egyik beszélgetőpartnerünk, egy harmincas férfi például három napig várakozott feleségével és kisfiával a senki földjén. Ebből lett a csetepaté és a könnygáztámadás, amit a világsajtó élőben közvetített. Három, Macedóniát a határzár feloldása óta megjárt afgán férfi elmeséli, hogy Szkopje a hirtelen jött nemzetközi figyelem miatt ma már sokkal engedékenyebb, a görög taktikát alkalmazva beengedi, majd a lehető leggyorsabban tovább is tereli a menekülttömegeket az országból. Az általunk megkérdezettek egybehangzó állítása szerint Macedóniában sem segélyszervezetek, sem önkéntesek nem segítik őket. Senki nem oszt vizet, tisztálkodni nincs lehetőség, az illemhely használatáért is fizetni kell. Lehet, hogy ez változni fog: riportunk elkészítése után jelent meg a hír, hogy a német kormány hatszázezer eurót ad a macedón és szerb kormánynak a migrációs nyomás kezelésére. Görögországhoz és Macedóniához hasonló stratégiát folytat Szerbia is, azzal a jelentős különbséggel, hogy ők már felismerték a helyzet előnyeit, és legális mederbe terelték a migránsok átutaztatását. Beszélgetőpartnereink egyetértenek abban, hogy a Balkánon átjutni nem nagy kihívás. Szíriából Izmirig tizennégy napig tartott az út. Athénból idáig kevesebb, mint háromig – meséli Amer, aki Damaszkuszból vágott neki Európának.
Kedvező árképzés
Az idő és nehézségek arányában az útiköltségek is jóval alacsonyabbak. A balkáni politikának és az internetnek köszönhetően a talpraesettebbeknek már nincs szükségük drága csempészekre. Amer elmondja, hogy már több barátja is megérkezett Németországba, akik a Facebookon megosztják tapasztalataikat utazni csak most készülő társaikkal. A csempészeknek persze még így is bőséges bevétellel szolgálnak az idősebb, nyelveket nem beszélő menekültek és a családok, valamint azok, akik biztosra akarnak menni, és meg is van az anyagi fedezetük. Egy internetes okostelefonnal és némi rátermettséggel akár több ezer eurót is lehet spórolni.
Amer és barátai sorolják az árakat: az athéni szállás tíz euró. Athénból a macedón határig 25 euró, onnan gyalog, majd Macedónián át 30 euró, gyalog át Szerbiába, a határtól Belgrádig 15 euró, majd Magyarkanizsáig ismét ugyanennyi. Athéntól Magyarországig tehát – nem számolva az ennivalót és a váratlan költségeket – száz euróból el lehet jutni. Persze, lehetnek nem várt költségek is. Amer barátja, Musztafa elmeséli, hogy egy szerb rendőr igazoltatás céljából elkérte a papírjait, de csak száz euróért cserébe akarta visszaadni. Rövid alkudozás után a rend őre végül negyven euróval is beérte. A szerb hatóságokra egyébként – ezt az esetet leszámítva – nem hallottunk panaszt. A megkérdezettek mind egyetértettek abban, hogy a szerb rendőrök úriemberek. Nemhogy nem vegzálják a migránsokat, de az útirányra vonatkozó kérdésekre is szívélyesen válaszolnak.
Irány Magyarország
A magyarkanizsai táborban töltött két óra alatt négy nagy és két kisebb buszt láttunk beérkezni. Noha egy részükön nem volt azonosító jel, többön az Enka-Putnički törökkanizsai székhelyű busztársaság emblémája állt. Kérdéseket feltenni azonban nem volt lehetőségünk. Az ötvenes éveiben járó, őszülő sofőr káromkodással fogadta, majd kővel dobta meg fotósunkat. Később próbáltuk a társaságot telefonon elérni, de a kezdetekben tört angolsággal válaszoló hölgy ránk csapta a kagylót, miután megtudta kérdéseink célját. Információt így az önkéntesektől, valamint a tábor melletti büfé dolgozóitól kaptunk, akik elárulták, hogy több busztársaság a szerb állam jóváhagyásával, legális üzletként szállítja a migránsokat az országon belül.
Délután hat óra felé jár az idő. Sokak számára ez az indulás ideje. A migránsok kisebb-nagyobb csoportokban készülődnek a határ irányába. Mi is autóba szállunk. Az öt kilométeres út nagy részét a felezővonalhoz húzódva tesszük meg, ügyelve az út szélén haladó menekültekre. Persze, nem mindenki ilyen óvatos. Mellettünk a sebességkorlátozásra fittyet hányva zúgnak el a menekülteket szállító szerb rendszámos taxik. Az üzlet még soha nem pörgött ennyire. A taxisok egy embertől általában tíz eurót kérnek a tizenöt kilométeres szakaszra. Az autók mindig megtelnek, így ha egy nap összejön tizenöt fuvar (márpedig összejön), az hatszáz eurót jelent, ami egy munkahétre számolva háromezer euró.
Követjük a taxikat, mi is megérkezünk az autóút és a vasúti sín kereszteződéséhez. Az emberek többsége az innen induló két kilométeres szakaszon jut el a magyar határkerítés legnagyobb „legális lyukához”, ahhoz a szakaszhoz, ahol a vonat áthalad az országhatáron. Alkonyodik. Az út szélén szanaszét dobálva ruhák, flakonok. Az emberek csakis a legszükségesebbeket viszik magukkal.
Mi is elindulunk a síneken. Utunkat szemét és széttépett papír szegélyezi. Egyet fel is emelünk. A görög hatóságok által kiállított regisztrációs dokumentum egyik sarka. Tulajdonosának már nincs rá szüksége. Sőt, mint Ramez, egy mellettünk haladó fiatal fiú elmondja, attól tartanak, hogy ha megtalálják náluk a papírt, Görögországba toloncolják vissza őket. Ott pedig a gazdasági helyzet legkevésbé sem alkalmas az újrakezdéshez. A szemét között egy Western Unionnál történt pénzfelvételről szóló igazolást is találunk. Ötszáz euróról szól, amit Brüsszelből utaltak át Belgrádba, bizonyos Abbas Rezek nevére. Ramez magyarázattal szolgál: a migránsokat nem sok minden védi a rablóktól, tolvajoktól. Hogy a kockázatokat mérsékeljék, a többség a már Európában vagy valamely biztonságos országban élő baráttól, rokontól kér segítséget, akik a Western Unionon keresztül, részletekben utalnak pénzt, amit ők útjuk főbb állomáshelyein vesznek fel.
Az út hosszabb, mint sejtettük. Lassan haladunk, bele a sötétségbe. Egy népes gyerekes csoportot hagyunk le. Csendben haladnak. Egyedül az édesapa zsörtölődik a le-lemaradó gyerekek miatt. Hamar elérünk a drótkerítéshez. Öt fiatal rendőr vár minket. A kerítés mellett 30 méterenként fehér fényű lámpa jelzi a kivezényelt rendőrök mozgását. Jelen van a magyar és a nemzetközi sajtó is. Egy négyfős társaság lassan mellénk somfordál. Afelől érdeklődnek, mi vár rájuk a túloldalon. Amikor megmondjuk, hogy a gyűjtőpont, némileg elszontyolodnak. Egyikük, egy húszas éveiben járó, az arabot kurd akcentussal beszélő magas férfi tőlünk kérdezi, hogy miként tudna ujjlenyomatvétel nélkül átjutni Magyarországon, mivel Svédországba szeretne eljutni, és mindenáron el akarja kerülni, hogy visszaküldjék Magyarországra. Dilemmája csak erősödik, amikor megtudja, hogy az ellenőrző ponttól már nem mehet vissza Szerbiába. Közben tízfős, kisgyerekes csoport érkezik. Németországba tartanak. Vidáman indulnak a gyűjtőpont felé. Délelőtt olvasták a hírt, hogy Angela Merkel minden szíriai menekültet befogad. A kurd férfi a fűben ülve tanakodik, hogy mitévő legyen.
Eleget láttunk. A síneken visszaindulunk Szerbiában hagyott kocsink felé. A csillagos ég alatti séta akár romantikus is lehetne. Mi azonban nem tudunk gondolatainkba merülni. Pár méter után a töltés szélére szorulunk a határ felé tartó emberáradat elől. Próbálunk visszajutni, de az előbbieket újabb és újabb hullámok követik. Ezen az éjszakán ez az út csak egy irányban volt járható.
Sayfo Omar (Magyar Demokrata)
