Miután elhurcolkodunk a csomagokkal az iskola kapujáig, és bemegyünk – lányunknak segítünk a bentlakásba eljutni –, már az iskolaudvar közepe felé közeledünk, amikor egy faházikóból kikiabál egy hölgy, hogy kéri a „buletineket”. Összenézünk és meglepődve kérdezzük, inkább egymástól, hogy miért, hiszen ismerik a lányunkat, minket is látásból, mivel szoktunk bejárni az iskolába, bentlakásba. Miközben táskámban keresem a személyimet, próbálom kitalálni, hogy ez kapusház akar-e lenni szinte az udvar közepén, a hölgy pedig, aki máskor a tisztaságért szokott felelni, most ideiglenesen a kapus szerepét tölti be? Furcsálljuk az egészet, és rá is kérdezünk, hogy akkor most mindenkit igazoltatni fog? Mert amíg egy személynek beírja a könyvbe az adatait, addig még legalább öten-hatan bemennek igazolás nélkül. Persze nincs válasz, bár az igazoltatás nagyon fontos és mulaszthatatlan tevékenység évnyitó ünnepség előtt. Valószínű, biztonsági okokból kapta a tisztasággal foglalkozó hölgy ezt a feladatot, meg is mondta, hogy ez a szabály. Most már értjük, hogy ez szabály, de kitől és kinek vagy ki ellen? A szülők ellen? Tudtommal a szabályokat kifüggesztve és aláírva kell közzétenni, és ha valahol igazolnom kell magamat, akkor nekem is jogom van tudni, hogy ki kéri ezt, és miért. Egy évnyitó ünnepségen a kapusházban tevékenykedő személytől elvárom, hogy legyen az alkalomhoz és feladata teljesítéséhez méltóan öltözve (egyenruhába vagy legalább ingbe és zakóba), kitűzővel ellátva, amelyen elolvashatom nevét és beosztását – akkor nem történne meg az, hogy állunk elképedve és csodálkozunk, hogy ki ez a piaci árushoz hasonló valaki, aki kikiabál a butikból, hogy igazoltasson minket, virággal „felfegyverzett” szülőket, akik elkísérjük gyermekeinket egy fontos eseményre... Végre feljutunk a bentlakásba, és a lenti óvintézkedésnek pontosan az ellenkezőjét találjuk: sehol senki. Akarom mondani, hogy hivatalos személyt, pedagógust nem találtunk, mert diák és szülő volt gazdagon, mindenki jött-ment, kereste a szobáját, ágyát, itt jól jött volna a meleg üdvözlés és útbaigazítás. Úgy döntöttünk, ezek után nem várjuk meg a hagyományos ünnepi közhelyeket. Mielőtt kiléptünk az iskolaudvarról, néhány szülő, köztük egy nagymama nemtetszésének lehettünk fültanúi, aki kisunokáját kísérte, és megalázva érezte magát, mivel felszólították, hogy igazolja magát. Nála is virág volt...
A kapu között felbukkanó igazgatónak megköszöntük a szívélyes fogadtatást, és azt, hogy felejthetetlenné tették számunkra és gyermekeink számára ezt a szeptemberi napot. Azóta is azon töprengek, hogy miért csak egyik oldalon kell megfelelni bizonyos elvárásoknak: a gyermekek tanuljanak jól, viselkedjenek és beszéljenek szépen, a szülők pedig biztosítsák a keretet ehhez. De mi nem vagyunk méltók egy kedves fogadtatásra, nekünk nem jár egy normális iskolakezdési nap, csak a hangosbemondóból elhangzó hivatalos üdvözlés? Ha nem érezném az egészet dühítőnek, még nevetségesnek is lehetne nevezni.

Nagy Edit