A második zászló is tartalmazza kismértékben a fentieket, de elsősorban egy állam megkülönböztető jelvénye, szuverenitásának hirdetése.
És van egy harmadik is: a hatalom mámorától megbódult emberek zászlaja, ami hatalmat, elsőbbséget, gőgöt, uralkodást fejez ki.
Az elsőt a patrióták, a hazafiak, a nemzetüket szerető és megbecsülő emberek vallják magukénak.
A második az állam hivatalai, az állampolgárok zászlaja.
A harmadik a nacionalisták, soviniszták harci jelvénye. Ezt a zászlót kívánja a városháza kupolájára kitűzni a háromszéki románoknak az a része, amely a Hargita és Kovászna megyei románok egyesületében találta meg az érdekeit és érzelmeit legjobban kifejező szervezetet. Ők a „nagyrománok”, akik úgy érzik, hivatásuk van Székelyföldön: a román állami hatalom segédletével a románság elsőbbségét, uralmát kell biztosítaniuk ezek között az elmagyarosított, szerencsétlen, magukat – nem létező – székelyeknek nevező emberek között. Az persze csak természetes, hogy a román haza – azaz az éppen uralmon levő kormányzati garnitúra – elismerését elvárják, ami lehet egy jobbacska állás, lehetőleg minél jobb, egy kis előny ügyeik intézésében stb., de legalább egy kis nyilvános hazafiúi kebeldöngetés, a bennszülöttek, azaz jövevények megalázása. Többet is tennének, mondjuk ők is szívesen kiabálnák az időnként városunkba látogató Új Jobboldal tagjaival együtt, nagyon bátran, a rendőrök óvó sorfalának védelmében, hogy Ki a magyarokkal az országból!, s halvány ábrándként ilyenkor megjelenik begőzölt tudatukban, hogy egyszer igazság tétetik: pl. a Székely Nemzeti Múzeum helyet cserél a Keleti-Kárpátok Múzeumával, és végre román polgármestert neveznek ki a város élére, mint azokban a szép, két világháború közötti időkben.
Mi, magyarok értjük is ennek a zászlónak az üzenetét. Nekünk szól egyértelműen: másodrendű állampolgárok vagytok, örvendjetek, hogy megtűrünk egységes nemzeti államunkban, s egyáltalán, hogy lyuk van a boldogabb feleteken! Jobban is megfegyelmeznénk benneteket, de ez a fránya NATO meg EU nem kedvelné, ha vonatra pakolnánk, van épp elég öröme az érkező szírekkel. Még szerencse, hogy azt azért eltűri, hogy megmutassuk nektek, hol a helyetek!
Ezek az igen derék románok azt is elvárják, hogy minden szeptember elején lelkesedjünk városunk „Horthy-fasizmus” alóli „felszabadításának” évfordulóján. Tudják, hogy nem lelkesedünk, mert nekünk ez nem felszabadulás volt, hanem „visszajöttek a románok”. Nem egy jobb, békés jövő reményét hozta ez a nap, hanem a világháborúk közti román nacionalista elnyomás emlékét, amikor elvették a kolozsvári magyar színházat, az egyetemünket, az alvilági Anghelescu bezáratta még falusi iskoláinkat is, az intézményekben meg ott virítottak a Vorbiţi numai româneşte! táblák. (Mintha valaki, vagy inkább egy senkiházy, Bogdan Diaconu talán, a román parlamentben épp ilyen törvényt készülne benyújtani.)

Hát nekünk ez a zászló az a zászló!
Azt a zászlót, amely intézményeink bejáratánál áll, elfogadtuk, megszoktuk. Az a román állam jelképe. Igen, tudjuk, Romániában élünk.
A másik román zászlót, amely a román patrióták érzelmeit fejezi ki, tiszteljük, mint minden nemzet zászlóját. A nacionalisták, soviniszták zászlóját azonban soha nem fogjuk tisztelni!
Szeretni pedig a magunkét szeretjük!
Pedig 1989 forradalmi napjaiban már kezdtük megszeretni a nemzetőrök karján levő román trikolórt, az új himnuszt, a Deşteaptă-te-t már kezdtük magunkénak is érezni. Sajnos, Iliescu rezsimje, az átmentett  Ceauşescu-féle  káderek és nemzetiségi politika sürgősen gondoskodott róla, hogy ez a folyamat gyorsan leálljon.
S hol tartunk most, huszonöt év múlva? A múlt árnyékai elevenek, itt nyüzsögnek közöttünk, eszmék és személyek egyaránt, mint a Hargita és Kovászna megyei románok spiritusz rektora: Ioan Lăcătuşu.  Ő volt a megyei pártbizottság Securitatéért felelős vezető aktivistája, aki az utolsó augusztus 23-ai kényszerfelvonuláson például az „ünneplők” mellett loholva előskandálta a „Ceauşescu şi poporul”-t és társait, majd miután elvonultak a tribün előtt, visszarohant a következő csoporthoz, hogy azokat „lelkesítse”.  Vagy mint a Gabriel Oprea-féle nacionalisták, akik egyenes folytatói a Ceauşescu-féle nemzetiségi politikának. Gátlástalanul ismétli Ceauşescu hazugságait: „a nemzetiségi kérdést, kiváltképp a magyarokét, Európának is példát mutatóan oldottuk meg”.
Száz év óta a hatalom nyilatkozik nevünkben, helyettünk! Van, aki komolyan veheti ezt?
És hol maradnak ilyenkor a román liberálisok?  Mădălin Guruianu sietett felzárkózni a dühöngők kórusához. Attól félt, hogy megkövezik a „jó hazafiak”? Vagy ő is igen szereti a magyarokat, ameddig azok „tudják a helyüket”?
Várjuk hát nyugodtan prefektusok, bírák törvényt is kifacsaró (i)gazság-osztó döntéseit. Arra törekedjünk, hogy amit lehet, tegyünk meg közösségünkért.

Kiss Jenő