Az úgy volt, hogy második egyesült államokbeli szerepléseinken néhány kanadai magyar is ott volt, hívtak, lépjünk át hozzájuk, megszerveznek egy-két előadást. Mintha ez csak úgy, pattintásra működne. Vízum kell meg komoly meghívólevél stb. Nos, az elmúlt évre is hívtak, a magyarok világtalálkozójára, nagynevű zenekarokkal kerültünk volna egy reklámtáblára, de az homályos okok miatt elmaradt, s mi egy évet vártunk.
Közben a lehetőséget kihasználva magyar állampolgárságot és útlevelet rendezett magának a csoport 25 tagja. Nem kellett tehát vízum, indulhattunk a budapesti Liszt Ferenc repülőtérről augusztus 13-án az Air Transat járatával, mely Pestről felszállva Montrealban landol. Bizony, nagy volt az izgalom, hisz a csapat nagy része most ült először repülőn. Tarsolyunkban a KMOSZ (Kanadai Magyarok Országos Szövetsége) meghívója, de tudtuk már, hogy a Kanadai Magyar Kulturális Tanács is szeretettel vár, Somorjai Ágnes elnök asszony közbelépése utunk anyagi részét oldotta meg, minden gond nélkül léphettünk Kanada földjére Montrealban.
A csomagokkal felszerelt jókora csapatot Jóó Klára asszony fogadta és osztotta el pillanatok alatt a várakozó családokhoz. Még annyi időm sem volt, hogy egy utolsó mondattal figyelmeztessem a kórustagokat, viseljék rendesen magukat, el is tűntek a hatalmas autókban és a tömegben. Mi hárman a felnőttek közül hotelbe kerültünk, mert a minket fogadni akaró Marika néninek aznap épp egyéb fontos helyen kellett lennie. Így Klárikával együtt verekedtük ki magunkat a reptér nyüzsgéséből, és látni engedtetett Montreal. Hatalmas város, kiterjedésében főleg. Rengeteg fa, zöldövezet, parkok, és már az első autós utunkon láthattuk azt a nyugodtságot, biztonságot sejtető viselkedést, amely egész Kanadára jellemző. Például egy autódudálást sem hallottunk, sem hangoskodást, kiabálást. Útkereszteződéseknél, ha nincs lámpa, mindenki előtt stoptábla, és hihetetlen udvariasság, előzékeny magatartás tapasztalható. Az idősebb vezetőknek szépen intenek, hogy tessék menni, mosolyognak, ejsze még mintha biccentenének is, köszönésfélét. A városok tiszták és gondozottak, le szabad ülni a parkok füvében, kutyát sétáltatni stb. Viszont szemetet hagyni elképzelhetetlen. Tanúi voltunk egyik városkában, amint a minket irányító hölgy egy fiatalembert elegánsan megszólított: – Uram, elejtett valamit! – Én? – kérdezi. – Igen. Látja ott azt a csomagolópapírt? – és a fiatalemberke szégyenkezve lépett vissza, vette fel a szemetét.
Klárika egy tömbház nyolcadik emeletén lakik, amikor bementünk az előcsarnokba, nem akartam elhinni, hogy tömbház. Teljesen más, mint az itthoniak, nagy kényelmes foteleket is láttunk, gépet, ahol tea, kávé, üdítő kapható, kapusház, azaz porta igazi mindentudó portással és így tovább. A lakás fent a nyolcadikon is különleges beosztású, az erkélyről gyönyörű a kilátás a város nyugati részére. Finom estebédet kaptunk, majd elmentünk a hotelbe.
Másnap városnézés. A központ néhány felhőkarcolója után két nevezetes templomot is meglátogattunk: az Oratórium templomot és a párizsi Notre-Dame másolatát. Mindkettőben elfújtunk egy-egy éneket, délután beöltözve székely ruhába egy öregek otthonában tartottunk 40 perces előadást. Szombaton Marika néni volt az idegenvezetőnk, úgy ültünk szuper BMW kocsijában, mint valami nagyurak. Marika, 80 éven túl, úgy vezet, hogy néhányszor a padlót nyomtam ki elől – rám is kérdezett: Ideges vagy, Béla? Én nem, csak ezt a drága kocsit féltem, de erősen. Nyugtatott, 60 éve vezet. Köszönöm szépen. Számunkra meglepő volt látni és hallani a montreali kétnyelvűséget. Francia és angol. Minden ebben a sorrendben feliratozva, mindenki beszéli a két nyelvet. Maga az állam – Kanada tíz szövetségi tartományból áll –, Québec le akar szakadni, önállóvá akar válni. Ez a lakosság véleményét nagyon megosztja, a magyarok inkább a mostani helyzet megtartása mellett vannak.
Ebéd után összegyűlt a csapat, beöltöztünk, és egy teljes műsort mutattunk be a református templomban jelen levő több mint 150 fős hallgatóságnak. Majd a Magyar Házban finom töltött káposztás vacsorát kaptunk. És szépen elbeszélgettünk. Kérem, nem akarok senkit sem megsérteni, de akkor, és Kanadában végig,  úgy éreztem, hogy az ott élő magyarok tudnak a dolgainkról, bajainkról, a székelység kérelmeiről, azok semmibevételéről – ejnye-bejnyéznek is eleget, de mintha azt mondanák, néhány lelkes ottawai magyart leszámítva, hogy né, emberek, ez a ti bajotok, nektek kell megoldanotok – mit tudnánk mi tenni sok ezer kilométerre Székelyföldtől?
Amit szívvel-lélekkel megtapsoltak, az a magyar állampolgárságunk, és hogy ezt a mostani politikai vezetésnek köszönhetjük. Mindezek mellett csak köszönetet mondhatok a csoport nevében is a montreali családoknak csodálatos szeretetükért.

CSEH BÉLA

(folytatjuk)